Néha legszívesebben csak ordítanék, hogy tényleg ennyi az élet?

Az emberi érzelmek legalább annyira hullámzóak, mint a tenger, az egyik nap még azt érzed, hogy jól vagy és pozitívan tekintesz a világra, másnap pedig eleged van mindenből és legszívesebben ki sem kelnél az ágyból. Ahogy az egyik tanítóm mondja, soha nem szabad az aktuális lelkiállapotomat komolyan venni, se azt, ha jól vagyok, se azt, ha rosszul, mert minden folyamatosan változik. Elég egy telefonhívás, egy hiába várt üzenet vagy egy rossz nap a melóhelyen és pillanatok alatt képes széthullani a lelki béke.

Legalábbis az én lelki békém elég törékeny, bár azt mondják, hogy szuperérzékeny vagyok, ami azt jelenti, hogy képes vagyok mélyen átélni az érzelmeket. És az elmúlt napokban bizony nem voltam túl jól. Néha azt érzem, megőrülök attól, hogy hiába teszek meg bármit, képtelen vagyok változtatni az életemen. Néha azt érzem, hogy annyira elfáradtam lelkileg a nagy akarásban, hogy legszívesebben kirohannék a világból vagy épp egész nap otthon feküdnék és a plafont bámulnám.

Nem vagyok depressziós, de már elég a magányból, a sok visszautasításból vagy éppen az ignorálásból. Persze hálás lehetnék, hisz igaz, évek óta egyedül élek, sok barát vesz körül, akikre bármikor számíthatok. S bár nem szeretem a munkámat, legalább van miből kifizetni a számlákat és beülni egy étterembe, ha ahhoz van kedvem.

Én mégis sokszor úgy érzem, megfulladok attól, hogy azt tapasztalom, teljesen megrekedtem. Minden napom hasonlóan telik mostanában. Bármit teszek, ugyanúgy egyedül ébredek reggel, senki sem cirógat meg és kíván jó reggelt. A munkám kegyetlenül monoton, délben már halálosan unatkozom, a nap hátralévő része pedig már csak a túlélésről szól. Váltanom kellene, tudom, de félek a bizonytalanságtól, a gazdasági válságtól, és nincs túl sok kedvem megint új helyre beilleszkedni, újból bizonyítani.

Unom már a sok küzdelmet, de leginkább azt, hogy mindenhol elvárják, feleljek meg és k*rva jól teljesítsek, mintha semmi másról nem szólna az élet. Munka után aztán általában találkozom a barátaimmal, az legalább jó, de aztán újra csak a csend és a kihalt lakás fogad. Nincs kihez szólnom, csak a macskám követeli a vacsorát, én pedig egy újabb sorozatba menekülök, akkor legalább elviselhető a magány. Bár, ha őszinte akarok lenni, igazából már nem is zavar, olyan régóta vagyok egyedül, hogy már elfelejtettem, milyen az, amikor átölelnek és szeretnek. Néha már azt sem tudom, mitől szorongjak jobban, hogy utálom a munkám vagy hogy lesz-e valaha saját családom.

Sokszor felteszem a kérdést, hogy tényleg ennyi az élet, de legbelül tudom, hogy nem, sokkal több ennél. Ilyenkor aztán még tehetetlenebbnek és frusztráltabbnak érzem magam, hogy miért nem tudok többet kihozni belőle. Előfordul, hogy legszívesebben sikítanék, kiordítanám a fájdalmamat a nagyvilágba, de nyilván nem teszem, hisz mit gondolnának rólam az emberek..

Nyitókép: Shutterstock