"Bocs, hogy élek!" - A hozzáállás, ami mindenkit az őrületbe kerget

Biztos vagyok abban, hogy rengetegen ismernek olyan embert, aki mellett összeszűkül a tér. Biztos vagyokabban, hogy nagyon sok családban van legalább egy ilyen ember. Igen, általában nők, akik folyton mentegetőznek, állandóan bocsánatot kérnek. Lépten-nyomon, mindenért.

Ez egy nagyon nehéz helyzet, főleg, ha egy családtagunk csinálja ezt. De miért káros ez az attitűd? És mit lehet tenni ellene? Nos, ez nagyon összetett dolog.

Egyrészt, mert teljesen normális, hogy ha valakit megbántunk, hogy ha hibázunk, akkor természetesen bocsánatot kérünk. De ha állandóan, indokolatlanul, mindenért bocsánatot kérünk, az már nem oké. Ha valaki így működik, az nagy valószínűséggel szorong.

Lehet, hogy gyerekkorában azt tanulta meg, hogy teljesítményhez kötik a szeretetet, vagy jó viselkedéshez. Esetleg kiváló tanulmányi eredményhez. A lényeg, hogy megtanulta, önmagáért nem szerethető. Aztán ezt jól el is hitte, és ez kísérti az életében: nem vagyok elég jó, önmagamért nem szeretnek, nem érek semmit. Csak akkor, ha mindig, mindent jól csinálok. Ha mindig rendelkezésre állok. Ha soha nem húzok határokat, még a saját káromra sem.

Az ilyen ember folyton készültségben van. A szorongása miatt folyton feszült. Megfigyelhetők a kényszeres, akaratlan cselekvések is. Olyan mozdulatsorok, melyeket egyszerűen nem tud nem csinálni. Az izmai feszesek. Folyton figyel. Mindig rettentően igyekszik. Rátelepszik a másikra, megfojt az állandó zizgéssel, megoldási javaslatokkal, kényszeres segítséggel. És mindezek mellett mártír is.

Forrás: Shutterstock

Én nagyon együttérzek az ilyen emberrel. Mert látom és értem a tragédiáját, azt, hogy miért ilyen. Most tekintsünk el attól, hogy arról nem tehet, hogy gyerekkorában mit tettek vele, miért ilyen lett. De arról már tehet, hogy így is maradt. Mert mindenen lehet dolgozni. De még ettől is eltekintek, mert látom, hogy ez neki mennyire rossz. A baj csak az, hogy ez a környezetének is az. Rettentően káros.

Egyrészt káros, mert folyamatosan magát hibáztatja, elhiszi, hogy mindig mindent rosszul csinál, és ezen az sem segít, ha megállás nélkül próbáljuk megerősíteni. Mert ezzel már kialakul egy mindenki számára romboló játszma, ami tarthat akár a végtelenségig is. Az ilyen ember folyton bizonytalan önmagában, és ezért folyton meg akar felelni mindenkinek. Arról már nem is beszélve, hogy hiteltelenné válik. Mert mi történik? Elkövet valamit, amit csak ő gondol negatív dolognak. A környezete rá sem bagózik, mert nem történt semmi. De ő már gyártja magában, mit rontott el és azonnal bekapcsol a kétségbeesett félelem. Jaj, csak nehogy haragudjon rám! Jaj, csak nehogy megbántsam! Jaj, csak nehogy rossznak vagy önzőnek gondoljon! És máris kezdődik a mentegetőzés-áradat és az indokolatlan bocsánatkérés. De mivel újra és újra ugyanazt csinálja, egy idő után ezt senki sem veszi komolyan. Szóval, ez nem más, mint kontrollálás, nehogy rossz dolog történjen vele. Kompenzálás és túlreagálás arra, ami nincs. De reflexesen működik, mert erre trenírozták. És, ha valaki nem ismeri ezt be, és nem dolgozik magán, akkor az pokoli. Nemcsak magát kínozza, a környezetét, a családját is kizsigereli ezzel.

Miért? Azért, mert ha mindenért folyton bocsánatot kér és megállás nélkül mentegetőzik, a környezetében kialakul erre egy válasz:

Basszus, mindig megtámadjuk? Mindig kritizáljuk? Mindig letoljuk? Mindig valami rosszat csinálunk? Mindig őt hibáztatjuk?

És hiába nem igaz egyik sem, egy idő után a viselkedése ilyen reakciót von maga után.

Forrás: Shutterstock

Iszonyú terhet tesz a családtagjaira az az ember, aki így él. Folyton azt érezteti, hogy őt mindig mindenki csak bántja. Őt senki sem fogadja el. Ő mindig be van támadva. Leszólják. De az igazság az, hogy egy ilyen ember mellett folyamatos feszültségben él mindenki. Elkezd lábujjhegyen járni. Elkezdi visszafojtani a mondandóját, mert a másik mindig megsértődik. De ez sem jó, mert ez meg azt mérgezi, aki nem szól. A folyamatos feszültség állandó stresszt okoz. Így pedig minden egyes együttlét már eleve rossz energiával indul. Mert ott a félelem, hogy mit mondhatok és mit nem? És igen, az is, hogy istenem, add, hogy ne kezdje megint. És ha kezdi, add, hogy tudjak nyugodtan reagálni. De egy idő után nem lehet. Mert akkora a nyomás, amit ránk tesz, hogy a puszta jelenlététől idegesek leszünk.

És ez a helyzet tragédiája. Hogy innentől kezdve a játszma megy. Mert valahogy nincs jó megoldás. Ha szólunk, az a baj, ha nem szólunk, az is baj. Ha szólunk, akkor tuti veszekedés lesz. Meg sértődés. Ha nem szólunk, akkor meg előbb-utóbb valaki robbanni fog.Hogy lehet ezt egyáltalán megoldani egy családban? Vannak erre technikák, módszerek, de ha éppen az nem dolgozik magán, aki az egészet generálja, akkor hiába minden. Sok szeretettel és együttérzéssel lehet kezelni, de az állandó feszültség ott marad.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek