Minden évben egyre több mécsest kell vinnem a temetőbe...

Nem szeretem a novembert. Valószínűleg azért, mert a hónap első napján már kiskorom óta az a program, hogy fogjuk magunkat, elmegyünk a közeli temetőbe, és mécseseket helyezünk szeretteink sírjára. És sajnos évről-évre egyre több mécsest viszünk magunkkal...

November 1-jén van mindenszentek ünnepe, ami a katolikus egyház tanítása szerint az
összes üdvözült lélek emléknapja. November 2-a az évek alatt, fokozatosan vált az egyházi
ünnepből az elhunytakról való általános megemlékezés napjává, és ez az a nap, amikor
gyertyát gyújtunk elhunyt szeretteink emlékére.

Ahány család, annyi szokás, de egy biztos: november első napjai a megemlékezésről szólnak.
Ez a nap mindenkinek mást jelent, de én azt vallom, hogy

nem csak ezen az egy napon kell azokra a szeretteinkre emlékezni, akik már nincsenek közöttünk, hanem az év mindennapján.  

Gyerekként izgatottan vártam, hogy beüljünk a kocsiba, és elinduljunk a temetőbe, hiszen amennyire ijesztő, annyira gyönyörű látvány a gyertyákkal megvilágított sírok között sétálgatni. Örültem, ha anyáék megengedték, hogy én gyújtsam meg a gyertyát, és nagyon bosszantott, ha elfújta a szél. Közben pásztáztam a szüleim szemét, akik éppen arra az emberre gondoltak, akinek a sírjánál álltunk, és próbáltam ellenállni a belőlük áradó szomorúságnak.

Amikor a nagypapám meghalt, még csak 8 éves voltam, és emlékszem, az első években levelet írtam neki, amit a sírra helyeztem. Bíztam benne, hogy látja, mit írtam neki, és boldogan jöttem el a temetőből. Sokáig azt hittem, ő csak akkor lát engem, ha épp ott vagyok, és sok idő kellett, míg rájöttem, hogy ez nem így van.

Forrás: Shutterstock

Aztán ahogy teltek az évek, egyre több sírra kellett mécsest, vagy koszorút tenni, és ma már teljesen máshogy állok ehhez a naphoz. Még most is együtt, családostul megyünk ki a sírokhoz, de már nem érzek izgalmat, és cseppet sem látom szépnek a temetőt.  

Igyekszem tartani magam, és látogatás után engedem csak át magam a szomorúság érzésének. Az utóbbi években sokszor, a pár perces „kötelező" néma csönd után arról beszélünk, vajon büszke lenne-e rám a nagypapám, ha még élne, vagy valami vicces, régi történet elevenítünk fel apáékkal, így sokkal könnyebb minden. De a temetőben állva minden évben rájövünk, hogy rohan az idő, és milyen hosszú idő telt már el azóta, mióta nincsenek köztünk... És az élet mégis megy tovább, nem foglalkozik azzal, hogy kik maradnak itt, és kik mennek el.

A halottak napja számomra is a megemlékezésről szól, de nem attól szeretsz valakit, hogy kimész a temetőbe, mécsest gyújtasz a tiszteletére, vagy ami számomra még gusztustalanabb, hogykiposztolom a szeretteim sírját a közösségi oldalra, begyűjtve ezzel egy csomó lájkot és kommentet.

Ők, akik nincsenek már velünk, ott vannak az életünkben minden egyes pillanatban, nemcsak halottak napján, és csak remélni tudom, hogy egyszer még újra láthatom őket úgy, ahogy az emlékeimben élnek.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek