A halottak napja már csak a képmutatásról szól?

Évente egyszer felcicomázzuk a halált. A temetők ilyenkor a legszebbek. A virágok haptákban állnak a sírokon, és millió mécses szórja meghitt fényét a giccses kerámia angyalok ájtatos arcára.

A közösségi média megtelik varázslatos fotókkal: a misztikus ködben, a szürke sírkövek között pislákoló gyertyákról. Megindító írások születnek búcsúzásról, emlékezésről, összetartozásról. Szinte kézzelfogható a szomorúság.

Én is a része voltam ennek az össznépi meghatottságnak egészen addig, amíg be nem láttam a színfalak mögé - ahol a képmutatás gyakrabban tetten érhető, mint bármely magasztos, szeretetteli gondolat. Ez a második olyan év, hogy kertészként a sírgondozás is a munkám része lett.

Szinte látom magam előtt, ahogy most a kezed a klaviatúrára teszed, hogy megírd: Kertészként csak ne pampogjak, amikor aranyáron adjuk a virágot ilyenkor, és a fájdalom vámszedőiként hülyére keressük magunkat. És igazad van! A halottak napja éppen olyan jól hoz a konyhára, mint az anyák napja, a ballagás vagy a nagy névnapok.

De azért az anyagias világon túl, ott, ahol az ember egyszerűen csak ember, nekem összefacsarodik a szívem, amikor megállok egy egy olyan sír előtt, amin azt látom, hogy egész évben rá se nézett senki. Valaki testvére, édesapja, édesanyja, és az "ölében" most a kiszáradt gazban felborulva hever a tavalyról ott maradt mécses. A szétfolyt viaszba beleragadt, elkoszolódott kerámia szívbe díszes betűkkel vésték bele: Sosem felejtünk el.

Annyi szánalmas kifogást hallottam már! "Nem volt rá időnk", "Túl messze lakunk" ,"Pont elromlott az autónk" stb. Szomorú vagyok és dühös, és amíg rendbe teszem a sírt, végig az jár a fejemben, hogy ez nem annak szól, aki itt fekszik, ezalatt a portól mattá vált sírkő alatt.

Ez azoknak szól, akik majd mindenszentek napján erre jönnek. Csak ezért kell kicsinosítani, a "Jaj, mit gondolnak majd!" miatt. Így válik egy szeretett személy sírhelye az alakoskodás emlékművévé, ahol a gyertyák Álszentség kapitánynak szalutálnak.

Forrás: Shutterstock

Őszintén szólva azt sem értem, hogy akinek egy évben csak egyszer van lehetősége a szerettei sírjához látogatni, miért éppen november elsejét választja? A lehető legalkalmatlanabb pillanat - a temető olyan, mint egy kivilágított szardíniás konzerv.

Hogyan lehetne meghitt perceket átélni abban a tömegben? Hogy lehetne emlékezni arra, akihez eljöttünk? Mesélni róla, szólni hozzá, miközben egy ötméteres körön belül még legalább tíz idegen áll? Van, aki csak turistáskodni jön, és fel-le kóborol a temetőben, mintha kiállításon lenne.

Egy kis falu aprócska temetőjében éppen törpe árvácskát ültettem egy sírra, amikor megjelent egy férfi. Nem volt ott rajtunk kívül senki más. Tőlem néhány méterre állt meg. Nem hozott semmit, a fejéről levett sapkát gyűrögette a kezében.

- Hello Magde! Hát, itt vagyok újra. Még mindig hiányzol, hiába telt el tíz év. - mondta a fejfának. Fel se mertem nézni! Úgy éreztem magam, mint egy rossz kukkoló, és nagyon sajnáltam, hogy éppen nem valahol máshol vagyok. Szégyenkeztem, hogy a jelenlétem belerondít ebbe a megható pillanatba. Felálltam, és átsétáltam a temető másik végébe.

Megérintett ez a jelenet. Annyira tiszta, őszinte és szeretetteljes volt, amilyennek minden emlékezésnek lennie kéne ilyenkor.

Ó, drága gyermekeim, ha eljön majd a nap, amikor már nem leszek, hadd legyek én is "Magde"! Ne gyertek el hozzám november elsején, ne cicomázzátok fel a síromat a közönségnek erre a napra! Ne hozzatok nekem bóvli angyalokat és hazug kőszíveket! Gyertek egy jeltelen napon, igazán hozzám, igazán értem! Nem kellenek nagy szavak sem. Az is elég, ha csak azt mondod el, mi volt az ebéd. Úgyis mindig ezt kérdezi először egy anya...

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?