65 évet vártam arra, hogy megtudjam, a szüleim gyerekként örökbe fogadtak

Emlékszem, egészen kicsi voltam még, amikor azon kezdtem el agyalni, mennyire nem illek ebbe a családba. Anyám túlzottan, már-már betegesen imádott és rajongott értem, még akkor is megdicsért, ha rosszat csináltam, apám pedig vele ellentében mindig szigorú és mogorva volt velem, afféle igazi vaskalapos pedagógus. Ráadásul nem hasonlítottam igazán egyikükre sem, külsőre legalábbis egyáltalán nem. Aztán persze mindig rádöbbentem, mekkora badarság ez, hiszen sok mindenben hasonlítok rájuk. Talán már akkor éreztem legbelül, hogy mi az igazság...

A Ratkó-korszakban születtem én is, így olyan gyerekkorom volt, amilyen az akkori gyerekeknek. Állandóan ki voltunk csapva az udvarra, mindig rengetegen voltunk, és én voltam az egyetlen a panelban, aki egyke volt. Anyám szülésznőként dolgozott, apám gyógypedagógusként, így bár vágyott gyerek voltam, sok időt töltöttem anyai nagyapáméknál Budaörsön.

Sokszor az óvodába, és később az iskolába is ők jöttek értem. A nagyanyám imádott, negédesen becézgetett, és mindig sütött nekem valami finomat, a nagyapám pedig - ha kellett -, még meg is fésült, és copfba kötötte a hajamat. Ha velük voltam, igazán szeretve voltam, és bár volt, hogy egy hétig nem láttam a szüleimet, sosem éreztem magam elhagyatottnak, hála nekik.

Anyám irántam érzett rajongása egészen sokáig megmaradt, és szerencsére apámmal is rendeződött a viszonyom, főleg miután megszülettek az unokái. Addig rengeteget harcoltunk, anyám pedig békítő bírót játszott, hiszen míg apám a továbbtanulást erőltette, és hallani sem akart arról, hogy varrónő legyek, anyám elfogadott. Kemény harcaink voltak, és sokáig nem értettem, hogy tud apám így bánni a saját lányával, csak azért, mert más jövőt szánt nekem, mint én magamnak. Ma már tudom...

Miután a családommal együtt vidékre költöztünk, egyre kevesebbet találkoztam a szüleimmel, ezért úgy döntöttek, eladják a pesti lakásukat, és leköltöznek a falunkba, hogy többet lássák az unokákat. 2002-ben ez meg is történt, így újra napi szinten találkoztam velük, és a múlt aggályai ekkorra teljesen eltűntek belőlem.

Alig hat évvel később édesapám súlyos beteg lett, és egy év múlva elhunyt. Decemberben még együtt ültünk a terített asztalnál, január végén pedig már a temetését szerveztem anyámmal karöltve. A halála előtt mindent megbeszéltünk, én megbocsátottam neki, és lezártam magamban a közös fejezetünket. Az idő tényleg mindent megszépít.

Idén februárban anyámnak - aki nyáron töltötte a 92. életévét - elkezdett látványosan romlani az állapota. Felerősödött a demenciája, nem szívesen evett, és egyre többet beszélt arról, milyen jó lenne, ha már nem élne. Eltűnt a csillogás a szeméből, a jelen helyett a múltban élt, én pedig tágra nyílt szemekkel hallgattam az anekdotáit. Sokszor a történetek is számomra újak voltak, a nevek sem stimmeltek, de a demenciának tudtam be, nem foglalkoztam ezzel túlzottan. Akkor változott meg minden, amikor először mentem hozzá látogatóba a kórházba. A nővérek furcsán néztek rám, kihívtak a folyosóra, és megkérdezték, ki vagyok.

Köpni-nyelni nem tudtam, azt éreztem, megnyílik alattam a föld. Mosolyogva mondtam neki, hogy az anyám minden bizonnyal félrebeszél a demenciája miatt, ne is foglalkozzon ezekkel, egyetlen lánya van, és az én nevem Zsuzsa. Legbelül persze elindult bennem valami, és egyre biztosabb voltam abban, hogy a gyerekkoromban érzett érzéseimnek nagyon is volt alapja.

Az orvosa még aznap elmondta, hogy pár napja van hátra, mert bár nincs szervi baja, egyre gyengébbek az életjelei. Mindennap bementem hozzá, de már nem tudtunk kommunikálni, így az ő szájából sosem hallottam az igazságot. Három nappal később a kórházban aludt el örökre.

A halála után, ahogy az lenni szokott, kipakoltuk az egész házat, és megtaláltam azt a mappát, ami az egész életemet megváltoztatja. Az orvosi papírokból kiderült, hogy anyámnak született 1948-ban egy Kata nevű lánya, aki háromévesen, járványos gyermekbénulásban hunyt el. Mivel előtte már kétszer vetélt, és kezdett kifutni az időből, engem fogadott örökbe, miután a szüleim pár naposan abban a kórházban hagytak, ahol ő dolgozott.

65 évet kellett várnom arra, hogy megtudjam, apám azért viselkedett így velem hosszú éveken át, mert sosem érzett igazán a magáénak, anyám pedig azért imádott rajongva, mert általam válhatott anyává. Nem tudok rájuk haragudni, mert csodálatos életet teremtettek nekem, és örökké hálás leszek nekik azért, hogy felneveltek. Bárkik is a vérszerinti szüleim, ők lemondtak rólam, én pedig kizárólag nekik, kettejüknek és a nagyszüleimnek köszönhetek mindent, és miattuk lettem az, aki.

M. Zsuzsanna történetét Rideg Léna jegyezte le

Nyitókép: Shutterstock