Szerepet játszottam, hátha úgy majd kellek valakinek...

Nem tudom az emlékeimet átírni, jobbá vagy meg nem történtté tenni. Csak előre nézhetek, és igyekszem a jóra emlékezni, hogy ez éltessen. Megmártózom szívem csillogó vízében, ami a kellemes estéket és a csodás találkozásokat rejti magában.

Van bőven mit feledni, hiszen korábban állandó harcok kísérték az életem. És sokáig azt hittem, hogy a démonok a külvilág falai között bújtak meg - de később rájöttem, hogy ÖNMAGAMMAL küzdöttem mindvégig, akár a saját farkát kergető kutya. Az emberi elme csodálatos és végtelenül eszes: megvan az a képessége, hogy olyan mélyre temeti a verbális/fizikai bántalmazásból következő traumákat, hogy azt hiszed - naiv módon -, téged már nem is érintenek. Én is elhittem sokszor...

Borítékolható volt, hogy az ilyen ember előbb vagy utóbb megbukik valahol - leginkább önmaga előtt. A bennem dúló harc idővel egyre nagyobb méreteket öltött: a csúfos szakítások és a meg nem bocsátott viták után már nem tudtam tovább takargatni a belső űrt, és az eltitkolt, letagadott érzékenységet. Pedig gyermekkorom óta ezt tettem, megfelelési kényszerből. Olyan személyiségjegyeket loptam és csaltam össze magamnak, amelyekre mindig van vevő.

Hiszen kinek ne kellene a szexis és mindenre kapható, laza csaj?! Aki megoldja önállóan az életét, akiért nem kell senkinek felelősséget vállalnia - ahogyan az anyja és apja sem tette. Cserébe én sem vállaltam felelősséget a társamért és a saját igényeimért, mert így a kényelmes, megszokott közegben lubickolhattam. És azt reméltem, hogy a biztonság minden esetben megvéd, és jót tesz.

De aztán egyre több alkalommal hasított belém a felismerés, hogy anyám és nagyanyám mintáit követem: megalkuvó vagyok, tűrök, és közben elégedetlenkedem. Biztosan te is ismered azt a forgatókönyvet, mikor az illető bármit elfogad a párjától a kapcsolatuk elején, aztán a kezdeti rózsaszín köd után csak a szomorú tény marad, hogy a Pista/ Klári sem olyan jó nekem, és felmerül a kérdés: "Tényleg ezért az emberért adtam fel magam?"

Aztán felismertem: felül kell emelkednem a vágyaimon, hogy ne ámítsam saját magam. Mert van egy részem, ami igaz, érzékeny, szentimentális, valamint igazán nőies. És bizony nemcsak a maníros énemre van kereslet, hanem a valódira is. Az utóbbi időben egyre több hasonlóan nyílt és egyenes ember vesz körül.

Csodálatos érzés, hogy végre felvállalhatom a múltam minden pillanatát, nem kell a szőnyeg alá söpörnöm a fájdalmaimat, de az önsajnálat mélyvizében sem fürdök tovább. Lelkemet szépen, lassan elengedi a múltam szörnyetege, és megcsillogtathatom szép valómat. A kissé gyermeki, eleven, szeretni való és bátor nőt.

Végre levethetem a férfias attitűdöt, a keménységet és a családfenntartó szerepet. Zöld lámpát kaptam, hogy a saját életemet éljem. Már nincs zűrös család, rosszul választott párkapcsolat. Megtaláltam a belső boldogságom és a hitem, mely utat mutat a nehezebb pillanatokban.

Már vágyom a testi érintést és a tiszta, érzelmekkel teli kapcsolódást. Szeretném kinyitni lelkem belső - hét lakat alatt őrzött - világát. Jó lenne végleg szorongás nélkül létezni és szeretni, szeretve lenni. Boldoggá tesz, hogy tiszta tükröt tarthatok magam előtt: hogy felismertem a hibáimat, lett magamba vetett hitem, és elindultam egy úton, melynek a végére érve megtanulhatom szeretni magam.

Pázmándi Anikó

Nyitókép: Shutterstock