Még ma is az orromban érzem nagymama sűrű, krémesre főzött szilvalekvárjának illatát

Bár minden kívánságom így teljesülne, mint ez a mostani!

Napok óta az apai nagymamám jár az eszemben. Mostanában különösen sokat, valósággal elborítanak az emlékek. Valami oknál fogva egyik reggel úgy ébredtem, hogy a számban éreztem mama szilvalekvárjának az ízét. Az orrom tele volt a zamatával, pedig a hálószobában aztán nemhogy lekvár nem volt, de más sem, ami illatozott volna. Napokig mélázgattam ezen a bizonyos lekváron.

Nálunk úgy volt régen, hogy amikor eljött a lekvárfőzés ideje, iszonyú mennyiségű szilva púposkodott tálakban, vödrökben, teknőben. Olyan részegítő illat szállt a levegőben, hogy az összes létező méhet, darazsat odavonzotta. Mindenki részesülni akart a finom, gyantás nektárból.Volt, hogy csak a sajátunk gyűlt, de olyan is akadt, hogy összefogtunk a szomszédokkal, mindenki más is hozzánk hordta a szilvát. Mama gondosan lemérte, ki mennyit hozott, felvezette egy kis kockás füzetbe és mehetett a közösbe. Aztán nekiláttunk átmosni, kimagozni. Bevallom, ezt a részét utáltam: szilvát magozni. Úgy éreztem, soha nem lesz vége, mindig csak a kupacot láttam, ami úgy tűnt, nem fogy. Persze előbb-utóbb készen lettünk, az édes létől folyt a nyálam és egyre izgatottabb lettem.

Mindeközben tata előkészítette az óriási üstöt, kitakarította, aztán elgurították a lekvár főzés helyére és előkészítették a terepet. Mindig ugyanoda került az üst. A ház belső oldalában, mielőtt a nyári konyha és a hátsó épületek kezdődtek volna, volt ott egy kis placc. Egyik oldalról körbevette a kis kerti kút, a virágos, tele oroszlánszájjal és illatos mézontó fűvel, árvácskával, és hogy ne maradjunk illat nélkül, alkonyat után nyíló estike is kapott helyet benne. Másik oldalon a nyári konyha, a konyhakert, a hátsó kerítésnél pedig az én mesehelyem.

Forrás: Shutterstock

A négyzet alakú kovácsoltvas pergolát muskotályos szőlő futotta be, a közepében hatalmas fejű, bordó rózsák széplettek.

Itt hasalt körbeölelve a macskaköves kis terület, ahol mindenfélét csináltam. Kivittem a hokedlit, ültem a napon. Alkalmanként rajzoltam, olvastam, dédelgettem az aktuálisan született pihe-puha jószágokat az ölemben. Szunyókáltam így csibével, kiskacsával, kutyakölykökkel. Isteni volt. Néha meg csak úgy bámultam ki a fejemből és tündérmesét néztem a benti mozimban. Vagy szagolgattam a rózsákat, a szőlőt. Amikor pedig eljött az ideje, ez a hely átlényegült lekvárfőző szentéllyé. Nekem gyerekként ez valami titokzatos, csuda dolog volt. Sőt, most is az.

Tatámék megrakták a tüzet, beleöntötték a rengeteg szilvát az üstbe, aztán nekiláttunk főzni. Na, aki már próbálta, az tudja, ez nem pár órás művelet. Sőt! Volt, hogy több napig is főzték az asszonyok, felváltva kavarva, akkora fakanállal, hogy nagyobb volt nálam. Én meg sem tudtam mozdítani a sűrű masszában. Most, felnőtt fejjel már ismerem a mama lekvárjának a titkát. Mert bár főztem én már azóta mindenféle lekvárokat, kis mennyiségből, üst nélkül soha nem lesz olyan, mint az övé volt.

Na, a lényeg, hogy a lassú tűzön, folytonos kavarás mellett készült szilvalekvár különleges volt. Sűrű, krémes, itt-ott aszalttá fövő szilvahéjjal tele. Cukrot sem raktunk bele, ennyi főzéstől pont annyi fruktóz került bele, amitől édes is lett, sűrű is lett. Mikor végre kész volt, akkor jött a következő sziszifuszi munka: üvegekbe töltöttük, melyeket előtte forró vízben gondosan kifőztünk. Mama tartósítószert sem használt. Fahéjat szórt a lekvár tetejére aztán légmentesen lezárta. Évekkel később is teljesen friss maradt így minden, amit készített. 

No, amikor ezekből a lekvárokból kaptunk a vajas kenyérre, az maga volt a mennyország. Pontosan ez az élmény idéződött fel bennem, de nem beszéltem én erről senkinek, csak magamban dédelgettem a régi ízeket. Aztán egyik nap édesanyám felhívott: kell-e egy kis szilvalekvár? Mondom, kell. S akár hiszitek, akár nem, beállított egy kis üveggel, amiben éppen olyan lekvár volt, mint a mamáé. Még nem mertem felbontani. Csak nézegetem az asztalon - olyan szép és ínycsiklandó -, de már beszereztem hozzá a finom puha kenyeret, szóval, ami késik, az hamaosan megtörténik.

Ezek is érdekelhetnek