Az idő sem gyógyít be minden sebet, de mára megtanultam együtt élni a veszteségeimmel

Az idő múlásával nemhogy szelídülne a gyász és a veszteség érzése bennem, inkább egyre erősödik a szívemben a sajgása.

Azt mondják, az idő minden sebet begyógyít. De az igazság az, hogy inkább megtanultam együtt élni a veszteségeimmel. Telnek-múlnak az évek és egyre többször kapom azon magam, hogy felhívnám őt, s valami fontosat kérdeznék tőle. Például azt, mennyi lisztet tegyek a fánkba, hogy pont olyan legyen, mint az övé.

Néha elindulok felé, a házához kanyarodom, aztán csak állok, mert rájövök, más lakik már benne. Magam előtt látom szálfa egyenes tartását. Látom, ahogy merev háttal ül, feje büszkén feltartva, kezei egymáson pihennek. Szépen manikűrözött körmei még nyolcvanon túl is rózsásan fénylettek. A haja mindig selymesen fürtös, gondosan fésült volt.

Ezerszer eszembe jut a korallszínű rúzsa, amit a végén csak gyufaszállal kent fel elvékonyodott ajkaira. Eszembe jut a krémes testápolója, amit csak nehezen lehetett beszerezni, eldugott illatszerboltokban. Végig talpaltam érte a várost, mert ragaszkodott hozzá. A púdere illata és vele együtt a rózsavíz és a gyöngyvirág parfümje is pillanataim részévé olvadtak.

Látom magam előtt, ahogy felteszi kannában a teavizet, előkészíti a két bögrét – egyet magának, egyet nekem -, mindig ugyanazokat, a kedvenceinket. "A mi bögréink" – mondta. Aztán csak ült a hokedlin, nézett ki az ablakon, én meg támaszkodtam a konyhapultnak dőlve. Egyikünk sem törte meg a csöndet. Sir Morton teát tett a kannába, és újra ránk telepedett a csönd, amíg ázott a filter. Fehér cukorral és citrommal ittuk. Ez volt a mi teaszertartásunk. Mindig csak ezután beszélgettünk, s mire elfogyott, halkká szelídült bennünk minden. Néha keksz is volt a tea mellé. Háztartási keksz, mert akkor már csak azt tudta megenni. Nem szeretem sem a Sir Morton teát, sem a háztartási kekszet. De soha, semminek nem lesz ilyen íze a számban, s néha, amikor itthon nosztalgiázom, mégis főzök egy fekete teát, ugyanolyat, a lila címkéset, és belemártogatom a háztartásit.

A ruháinak Fa szappan illata volt, és a gyöngyvirág, meg a zöldalma frissessége csapott meg. Gondosan összehajtogatva, selyempapírokkal elválasztva simult egymásra mindene. Ropogósra keményítve feküdtek még a zsebkendők is.

Később, amikor már nehezen mozgott, összetartozásunk elmélyült, és időnként megengedte, hogy elrendezzem a ruháit, kitakarítsak, megmossam, levágjam és megszárítsam a haját. Ott ült mögöttem a széken és figyelt, mindent a helyére teszek-e, de nem kellett szólnia. Ismertem a járást.

Amikor még ereje teljében volt, sokat sétáltunk. Az egész péntek kettőnké volt. Korán reggel érkeztem hozzá. Bevásároltunk, megfőztünk, átsétáltunk a könyvtárba. Ebéd után mindig beült a kedvenc foteljába, én mellé heveredtem a rekamiéra és hallgattam, ahogy mesél. Egyszercsak arra ébredtem, hogy már nincs mellettem. A konyhában várta mindig, hogy felébredjek. Időnként, meleg, nyári napokon az erkélyén napoztam, miközben ő behúzódott a félárnyékba, és rengeteget nevettünk. Eljártunk a múzeumba, fagyiztunk a Tisza-parton, falfestményeket csodáltunk és gesztenyét gyűjtöttünk.

Emlékszem a barna dzsörzé szoknyájára és a krémszínű ballonkabátra, nagy, fényes gombokkal. Milyen sokáig tartott, mire hajlandó volt néha harisnya nélkül felvenni, vagy a hideg idő fordultával nadrágot húzni. Nevetett, amikor először járt hosszú nadrágban.

Mindig ő hallgatott meg, mindig tőle kértem tanácsot, és a szavai nyomán helyreállt a rend. Nagyon furcsa és ijesztő volt, amikor első alkalommal hallgattam őt és vigaszt próbáltam nyújtani neki az elviselhetetlenben. Furcsán elérzékenyültem, összehúzódtam kicsire. A rettentő helyzetben is méltóság volt benne. Nem értettem, hogyan képes erre.

Forrás: Shutterstock

Sokat tanultam tőle. A kiszámíthatóságot. Az erőt. A nyugalmat. A tartást. A mélyen elfogadó szeretetet. És a mesebeli szerelmet.  

Mindig nézett az ablakon át, miközben várt az érkezésemre. Mindig ugyanazzal fogadott nevetve: "Te, neked olyan tartásod, meg járásod van, hogy senki sem mer hozzád szólni. Bátor férfi lesz, aki mégis. Nem kell aggódnod. Ha a csillagokban meg van írva, hogy valaki a tiéd lesz, akkor az úgy lesz."
Délutánonként, ha rossz idő volt, lemezt hallgattunk: Bánk Bánt Simándyval, Edit Piafot és magyar nótákat. Sok dalt tudott. Zenehallgatás közben előszedegettük az ékszereit és minden alkalommal egyesével elmondta a történetüket: kitől kapta, mikor.

S aztán egyik napról a másikra minden elfogyott. Volt, hogy nem ismert meg és nem engedett be az ajtón. Gézának hívott és időnként csak nézett rám idegen tekintettel. Hallucinált és kényszerképzetei lettek, én pedig figyeltem rémülten, ahogyan elmeséli az újabb történeteit: hogyan nőnek virágok a szőnyegből, hogyan mászkál egy felsőtest nélküli férfi a nappaliban, hogyan lopja el valaki mindig a szekrénye kulcsait és rendezi át, amit bennük talál.

Veszekedett velem, és azt mondta, most már tudja, mennyit számít nekem a barátságunk. Semmit. Nem tudtam, mi történik. Mindig arra gondoltam, mennyire szeretem. Amikor elvesztem ebben a fájdalmas valóságban, akkor felidéztem a Hableányos éjszakát.

Feküdtem a hideg szobában már a vastag dunnák alatt, lábamnál a meleg tégla és valamin duzzogtam. Soha nem szólt ilyenkor hozzám, hagyta, hogy rendezzem a soraimat. Sokáig szöszmötölt kint, elképzelni nem tudtam, mit csinál és egyre dühösebb lettem, hogy nem jön be megvigasztalni. Aztán egyszerre lekapcsolta a lámpát, láttam, ahogy közeledik az ajtóhoz egy gyertya fénye. Bedugta a kezét a lánggal a résen, hatásszünetet tartott, majd hirtelen beugrott az ajtón, habos, csipkés, fodros hálóingben, amit még soha nem láttam rajta, és mint egy balett-táncos, belibegett a szoba közepére.
Kirobbant belőlem a röhögés, és percekig csak rázkódtam az ágyban, alig bírtam kinyögni: úgy nézel ki, mint egy Hableány. Pontosan tudta akkor is, mire van szükségem. Így él az emlékeimben.

 

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek