Különös barátság, melynek a halál sem tudott véget vetni

Az úgy kezdődött, hogy nagyon szerettünk volna egy kiskutyát. Jó ideig keresgéltünk, de nem találtunk egymásra. Aztán egyszer a szomszéd áthozott egy nyeszlett kis gombócot.

„Na, itt ez a jószág. Az anyjának nem kell. Nem lehet tudni, megmarad-e? Kell-e?"

Mit lehet erre mondani? Kell hát. Így esett, hogy hozzánk került a gombszemű, fényes, fekete bundájú tacsi. Bizsunak neveztük el, mert olyan volt, mint egy ékszer. Felneveltük. Szerettük. Ő pedig élte a boldog kiskutyák életét: szétrágott minden papucsot, cipőt, csaholva kergette a saját farkát és hatalmasakat aludt a tornácon, a napon. Úgy tudott örülni mindennek, hogy a farokcsóválással együtt az egész teste táncot járt. Kikaparta a veteményest, megrágta a virágokat, és esküszöm, hogy vigyorgott közben. Végül a mamám megelégelte a dolgot. Leültette maga elé és azt mondta neki:

„Na, ide figyelj Bizsu! Én nem vagyok híve a kutyaverésnek, ezért muszáj lesz rendesen viselkedned. Van, amit nem szabad. Érted?

Bizsu csak ült előtte ragyogó tekintettel és nyugtázta a dolgot. Onnantól a mamám bevetette a csak rá jellemző fegyelmezést: amikor a tacsi rossz fát tett a tűzre, megállt előtte, felszegte a fejét és csak nézte. Mondanom sem kell, hogy a kutya azonnal hasra vágta magát. Pontosan tudta, hogy vaj van a füle mögött. Onnantól azt a dolgot soha többet nem csinálta.

Az öcsémtől rettegett. Rettegett, mert a kis lurkó imádta, de elég furcsán mutatta ki. Vadember volt, az tény. Megérkeztünk, kiugrott az autóból és rárohant csóri kutyára. Üvöltve dögönyözte, malacvágást játszott vele, nyomorgatta. Odáig fajult a helyzet, hogy amikor szerencsétlen kutya meghallotta a Trabantunk hangját, berohant a tűzhely mögé és összepisilte magát. Végül megint mama elégelte meg a dolgot és az öcsémet is leültette.

„Kisfiam, tudom, hogy szereted ezt a kutyát. De, látod, hogy fél tőled? Rendesen szeretgesd."

A kis vadember átgondolta a dolgot és változtatott. Onnantól szépen leguggolt mindig a kis tacsi elé és megkérdezte, megsimogathatja-e? Kényeztetni kezdte. A nagy hétvégi udvari ebédeknél a kutya mindig az asztal alatt ült, a lábánál. Ő pedig a kedvenc falatkáit, amiket addig mi pakoltunk az ő tányérjára, suttyomban a kutyának adta. Mondanom sem kell, hogy hamarosan szerelem lett ez a barátság.

Forrás: Shutterstock

Volt, hogy a tesóm kiült a kis sámlira az udvaron, ölében palacsintával púposra rakott tányér, a kutya meg előtte, illedelmesen ücsörögve várta a jussát. Így hát, a kis vadember harapott egyet a palacsintából, aztán a tacsinak tartotta. Komolyan, ilyet addig nem láttam: a kutya mindig aprókat harapott, így sokáig falatoztak ketten. Egy falat a tesómnak, egy a kutyának. Bóklásztak a kertben, a szőlőben, vagy csak ücsörögtek mély egyetértésben.

Ez a kutya soha nem volt kint az utcán, minek is kellett volna, hiszen akkora területe volt, ami egy kuvasznak is elég lett volna. Emiatt nem is volt félelemérzete.Történt egyszer, hogy nyitva hagytuk a nagy kaput. Szénát kellett behordani, ezért nem csuktuk be. Bizsu kíváncsian kimerészkedett. Alig tett pár lépést a kis felfedező, és már el is csapta egy kósza autó. Azonnal eltört a gerince, a hátsó lábai élettelenül lógtak. Fájdalmas tekintettel nézett fel ránk, ahogy mellé roskadtunk. A tatám úgy sírt, mint egy kisgyerek. S aztán feljajdultunk:

„Úristen, ki mondja ezt meg tesómnak?"

Elhívtuk az állatorvost, reménykedve, hátha lehet valamit tenni. Gyorsan kiábrándított bennünket: el kell altatni. Felhívtuk hát a szüleimet, hogy hozzák el a testvéremet. Amikor kiszállt az autóból, láttam az arcán, hogy tudja. Olyan dühös elkeseredettség volt rajta, olyan dacos elszántság, hitt benne, hogy majd ő meggyógyítja. Mérgesen rántotta el a kezét mindenkitől, ahogy egyedül battyogott a kutyaházhoz. Ahogy meglátta a benne fekvő tacsit, azonnal tudta, vége. Borzalmas volt látni: a válla megrogyott, lehajtotta a fejét és csak annyit nyüszített: Buzsikám... Nem tudta rendesen kimondani még a nevét, olyan kicsi volt.

De a kutya, aki addig némán csak feküdt, felemelte a fejét, ránézett imádott kis gazdájára, és uramisten, kivonszolta magát. Néma csöndben figyeltük, ahogy lebénult kis testét húzva a testvéremhez kúszott. Felnézett rá ragyogó és hálás tekintettel, a fejét a lábfejére hajtotta. S az én öcsém, a kis esetlen, drótszemüveges vadember csak állt lehajtott fejjel és nyüszített: Buzsikám. Buzsikám.Ott álltunk mellette, az egész család, és sírtunk. A szívünk facsarodott. Végül az állatorvos az öcsém vállára tette a kezét.

„Most már el kell engedned kisfiam. Nagy fájdalmai vannak. Akarod te tartani, amíg elalszik?"

És a testvérem akarta. Akkor találkozott először a halállal. Leült a közös sámlijukra, végtelen óvatossággal az ölébe emelte a kutyát. Bizsu tudta, mi következik. Hálásan összegömbölyödött a szerető ölelésben és lehunyta a szemét. Az öcsém az utolsó lélegzetvételig simogatta és duruzsolt neki, s mikor vége lett, annyit mondott:

„Majd eltemetem. Ne nyúljatok hozzá!"

Fogta magát, felkapta a botját és berohant a szőlőbe. Mi meg csak álltunk ott, és hallgattuk a kiszűrődő, sírós üvöltözését. Később tatám és apukám segítettek neki eltemetni Bizsut. Szép sírja lett, szépen elbúcsúztattuk, történeteket meséltünk róla. Nagyon féltettük a tesómat, de pár nap múlva arra lettünk figyelmesek, hogy lopva szétnéz az udvaron, és amikor nyugtázta, hogy nem látja senki, lehajolt, mintha kutyát simogatna.

„Na, látod Buzsikám, azért mégiscsak itt maradtál. Megyünk a szőlőbe?"

 

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek