Különös barátság, melynek a halál sem tudott véget vetni

„Na, itt ez a jószág. Az anyjának nem kell. Nem lehet tudni, megmarad-e? Kell-e?"

Mit lehet erre mondani? Kell hát. Így esett, hogy hozzánk került a gombszemű, fényes, fekete bundájú tacsi.

Ő pedig élte a boldog kiskutyák életét: szétrágott minden papucsot, cipőt, csaholva kergette a saját farkát és hatalmasakat aludt a tornácon, a napon. Úgy tudott örülni mindennek, hogy a farokcsóválással együtt az egész teste táncot járt. Kikaparta a veteményest, megrágta a virágokat, és esküszöm, hogy vigyorgott közben. Végül a mamám megelégelte a dolgot. Leültette maga elé és azt mondta neki:

„Na, ide figyelj Bizsu! Én nem vagyok híve a kutyaverésnek, ezért muszáj lesz rendesen viselkedned. Van, amit nem szabad. Érted?

Bizsu csak ült előtte ragyogó tekintettel és nyugtázta a dolgot. Onnantól a mamám bevetette a csak rá jellemző fegyelmezést: amikor a tacsi rossz fát tett a tűzre, megállt előtte, felszegte a fejét és csak nézte. Mondanom sem kell, hogy a kutya azonnal hasra vágta magát. Pontosan tudta, hogy vaj van a füle mögött. Onnantól azt a dolgot soha többet nem csinálta.

Az öcsémtől rettegett. Rettegett, mert a kis lurkó imádta, de elég furcsán mutatta ki. Vadember volt, az tény. Megérkeztünk, kiugrott az autóból és rárohant csóri kutyára. Üvöltve dögönyözte, malacvágást játszott vele, nyomorgatta. Odáig fajult a helyzet, hogy amikor szerencsétlen kutya meghallotta a Trabantunk hangját, berohant a tűzhely mögé és összepisilte magát. Végül megint mama elégelte meg a dolgot és az öcsémet is leültette.

„Kisfiam, tudom, hogy szereted ezt a kutyát. De, látod, hogy fél tőled? Rendesen szeretgesd."

A kis vadember átgondolta a dolgot és változtatott. Onnantól szépen leguggolt mindig a kis tacsi elé és megkérdezte, megsimogathatja-e? Kényeztetni kezdte. A nagy hétvégi udvari ebédeknél a kutya mindig az asztal alatt ült, a lábánál. Ő pedig a kedvenc falatkáit, amiket addig mi pakoltunk az ő tányérjára, suttyomban a kutyának adta. Mondanom sem kell, hogy hamarosan szerelem lett ez a barátság.

Volt, hogy a tesóm kiült a kis sámlira az udvaron, ölében palacsintával púposra rakott tányér, a kutya meg előtte, illedelmesen ücsörögve várta a jussát. Így hát, a kis vadember harapott egyet a palacsintából, aztán a tacsinak tartotta. Komolyan, ilyet addig nem láttam: a kutya mindig aprókat harapott, így sokáig falatoztak ketten. Egy falat a tesómnak, egy a kutyának. Bóklásztak a kertben, a szőlőben, vagy csak ücsörögtek mély egyetértésben.

Történt egyszer, hogy nyitva hagytuk a nagy kaput. Szénát kellett behordani, ezért nem csuktuk be. Bizsu kíváncsian kimerészkedett. Alig tett pár lépést a kis felfedező, és már el is csapta egy kósza autó. Azonnal eltört a gerince, a hátsó lábai élettelenül lógtak. Fájdalmas tekintettel nézett fel ránk, ahogy mellé roskadtunk. A tatám úgy sírt, mint egy kisgyerek. S aztán feljajdultunk:

„Úristen, ki mondja ezt meg tesómnak?"

Elhívtuk az állatorvost, reménykedve, hátha lehet valamit tenni. Gyorsan kiábrándított bennünket: el kell altatni. Felhívtuk hát a szüleimet, hogy hozzák el a testvéremet. Amikor kiszállt az autóból, láttam az arcán, hogy tudja. Olyan dühös elkeseredettség volt rajta, olyan dacos elszántság, hitt benne, hogy majd ő meggyógyítja. Mérgesen rántotta el a kezét mindenkitől, ahogy egyedül battyogott a kutyaházhoz. Ahogy meglátta a benne fekvő tacsit, azonnal tudta, vége. Borzalmas volt látni: a válla megrogyott, lehajtotta a fejét és csak annyit nyüszített: Buzsikám... Nem tudta rendesen kimondani még a nevét, olyan kicsi volt.

Ott álltunk mellette, az egész család, és sírtunk. A szívünk facsarodott. Végül az állatorvos az öcsém vállára tette a kezét.

„Most már el kell engedned kisfiam. Nagy fájdalmai vannak. Akarod te tartani, amíg elalszik?"

És a testvérem akarta. Akkor találkozott először a halállal. Leült a közös sámlijukra, végtelen óvatossággal az ölébe emelte a kutyát. Bizsu tudta, mi következik. Hálásan összegömbölyödött a szerető ölelésben és lehunyta a szemét. Az öcsém az utolsó lélegzetvételig simogatta és duruzsolt neki, s mikor vége lett, annyit mondott:

„Majd eltemetem. Ne nyúljatok hozzá!"

Fogta magát, felkapta a botját és berohant a szőlőbe. Mi meg csak álltunk ott, és hallgattuk a kiszűrődő, sírós üvöltözését. Később tatám és apukám segítettek neki eltemetni Bizsut. Szép sírja lett, szépen elbúcsúztattuk, történeteket meséltünk róla. Nagyon féltettük a tesómat, de pár nap múlva arra lettünk figyelmesek, hogy lopva szétnéz az udvaron, és amikor nyugtázta, hogy nem látja senki, lehajolt, mintha kutyát simogatna.

Nyitókép: Shutterstock