Képzeld el, hogy már csak 2 hónapod van hátra...

Nem adta a kezembe, talán attól félt, nem bírnék szembesülni a leírtakkal, ezért inkább csak - suttogva - összefoglalta a lényeget. "Rosszindulatú. Túl későn vették észre... Már nincs mit tenni". A tények megállíthatatlanul zakatoltak az agyamban újra és újra. Nem értettem.

Szavakat formáltam a fejemben, hogy elmagyarázzam magamnak a vég fogalmát: hogy itt van, eljött, és nincs tovább. De ez most mit jelent? Próbáltam nem összeomlani, és megérteni a helyzetet, de csak annyit éreztem, hogy zúg a fülem, és hallom, ahogy a szívem - még - hevesen pumpál.

Csak ültem tovább, összekulcsolt kezekkel, és beletörődve ízlelgettem a gondolatot, hogy haldoklom. Halál... Mit jelent ez? Mit jelent az, hogy "az én halálom"? Kifejezéstelenül bámultam magam elé, érzelmek nélkül az arcomon. Még kimondani is rossz: most tavasz van, de ősszel már nem leszek.

• Nem fogok már élni, mikor a tesóm újabb évet kezd a gimiben.
• Nem fogok élni, mikor a családom őszi faleveleket gyűjt a Normafán.
• Sehol sem leszek, mikor anyu előveszi az adventi dekorációt.
• És soha többé nem ölelkezünk össze a karácsonyfa előtt...

Éreztem, ahogy a gyomrom diónyira szűkül, és a nyelőcsövem feszülni kezd - mintha szét akarná robbantani belülről a fájdalom. Nem az bántott igazán, hogy többé már nem leszek, és nem valósíthatom meg mindazt, amitől a boldogságot vártam. Hanem az a tény, hogy nem látom többé azokat, akiket szeretek. Hiszen még nem szerettem őket eleget, nem láttam őket elégszer, még nem lehet vége ennek. Még annyi mindent szeretnék átadni és megköszönni.

Könnyek százaitól lett homályos a tekintetem, majd óriásira duzzadt cseppekként folytak végig az arcomon. Én pedig hagytam, hogy egyesével koppanjanak a parkettán. Ez is egy jele annak, hogy még élek. Kétségbeesés és pánik lett úrrá rajtam, de mégsem tudtam falhoz vágni egy bögrét és hangosan zokogni. Némán rázott a sírás, hangtalanul ordítottam ki minden keserűségemet. Anyám pedig csak ült mellettem.

Az ébresztőóra zaja szakította félbe az álmom. Kinyitottam a szemem, se anyám, se a boríték nem volt sehol. De a tudatom nem bírt szabadulni. A szemem előtt pörgött minden képkocka, amit álmomban láttam. Könnyes volt az arcom, a ruhám pedig csurom vizes. Hiába voltam ébren, nem tudtam fellélegezni, annyira átéltem az elmúlás tébolyító szenvedését, hogy magam sem tudtam eldönteni: most akkor tényleg haldoklom, vagy sem?

Szélsebesen gépelni kezdtem a sorokat anyukámnak, de még mindig nem láttam tisztán a könnyektől. Nemcsak a trauma borított ki, hanem az is, hogy minderre magamtól sosem gondoltam, mert ezek eddig természetes dolgok voltak: hogy bármikor írhatok neki. Hogy bármikor beleszippanthatok a levegőbe, a számhoz emelhetek egy pohár bort, vagy felhívhatom egy barátomat. Hogy bármikor belekucorodhatok egy szerető ölelésbe, és bármikor kimondhatom, ha szeretek valakit.

Lelkiismeret-furdalásom támadt, mert annyiszor haragszom "a szar életemre". A szar életemre, ami elvesztésének a lehetőségétől álmomban és ébren is csak sírok... A szar életemre, amiben rengeteg öröm és lehetőség van. A szar életemre, amire túl sokat panaszkodom - ahelyett, hogy örülnék neki, mert nekem legalább van. És nem is olyan szar...

Nyitókép: Shutterstock