Tíz-tizenkét éves korom környékén kezdtem kellemetlen részleteket felfedezni a testemen. Nem szerettem az összeérő combjaimat, a pattanásaimat, a fogaim közötti réseket.
Később sem lett jobb a helyzet: kialakult bennem egy kisebbségi komplexus, tele voltam elfojtással, és - úgy általában - utáltam létezni. Ma viszont, amikor belenézek a tükörbe, egy olyan nő néz vissza rám, akinek a tekintetéből önbizalom és nyitottság árad. Pedig az alakom mit sem változott az évek alatt, sőt.
A melleim még nagyobbak lettek (ráadásul lógnak), narancsbőrös a fenekem, és ráncos dekoltázzsal ébredek reggelente. Milyen különös az élet! Régen elkeseredtem a súlyom miatt, ma pedig - mikor teltebb vagyok, mint valaha - boldognak érzem magam.
Fiatalkorom óta harcoltam a kilókkal, a természetemmel, a férfiakkal - sosem hittem volna, hogy rátalálok egyszer a harmóniára. Küzdelmes helyzetekkel teli időszak van mögöttem, nem tagadom. Voltak kemény éjszakák és fájó kudarcok - volt, amikor úgy éreztem: én vagyok a legszerencsétlenebb ember a világon. A változást egy bölcs férfival történő - sorsszerű - találkozás hozta el az életembe. Neki köszönhetem, hogy nyugodt és kiegyensúlyozott lettem.
Általa értettem meg: nekem kell vigyáznom magamra, mert senki más nem teszi meg helyettem. Tisztelnem kell a saját lényemet, hálát kell adnom mindenért, amit addig nagyon is magától értetődőnek vettem. A levegővételért, a gondolataimért, a látásomért. Az álmaimért. Minden mozdulatomért...
2021 a tapasztalás éve volt. Leástam a lelkem legmélyebb bugyraiba, ahová korábban soha nem merészkedtem. Keresni kezdtem azokat a múltbéli eseményeket és mintákat, amik megakadályozták, hogy szuperhőssé váljak a saját filmemben. Igen, kellett néhány hónap, de végül megtaláltam a válaszokat.
Például, hogy olyan emberek vettek körül, akik soha nem fogadtak el igazán. Olyan kapcsolatban vergődtem, ahol nem számíthattam a másikra. Olyan szenvedélyeim voltak, amik alattomosan pusztítottak, én pedig észre sem vettem az intő jeleket.
A következő időszakot a hibák kijavításával töltöttem. Tréningekre jártam, meditációkat tanultam, és szép lassan elkezdtem magam olyannak elfogadni, amilyen vagyok. Talán sziruposan hangzik, de a jövőm volt a tét. Tudtam, hogy fel kell hagynom a szánalmas önsajnálattal, a felelősség elhárításával, és el kell indulnom a változás felé. 42 évesen nem halogathatom tovább az elkerülhetetlent...
Már attól jobban lettem, hogy rájöttem erre. Így új szokásokat vezettem be az életembe:
- Esténként, mielőtt lefekszem, összeírok néhány dolgot, amiért hálás vagyok.
- Minden napra beiktatok valamilyen jó cselekedetet. (Múlt héten például bevásároltam a szomszéd néninek, és segítettem neki a takarításban.
- Karácsony előtt pedig ruhákat vittem egy rászoruló családnak.
- Nagyon szeretek sütni, főzni, ezért beiratkoztam egy gasztrokurzusra.
- A testemet rendszeres futással és masszázzsal kényeztetem.
- Belevágtam a fotózásba is - igyekszem dokumentálni életem minden fontos pillanatát. Azért, hogy három, öt vagy tíz év múlva is emlékezzek arra, honnan indultam és hová érkeztem.
Mostantól soha nem érem be kevesebbel, mint ami a legjobb a számomra.
Nyitókép: Shutterstock
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
