Azt hittem, emléked már régen eltemettem. Oly sokat jelentettél egykoron, még gyermekként, és minden irántad érzett múltbéli, elraktározott érzésem pont ennek szépségét őrizi. Ám, az álmaim mást súgtak és rájöttem: még bennem élsz.
Majdnem tíz éve volt, hogy utoljára találkoztunk. Régen volt és néhány emlékkép már csak halványan maradt meg bennem. Mégis, néhány érzés mit sem változott, mindig ilyen volt a rám gyakorolt hatásod. Mindent elsöprő érzelem cunamit zúdítottál rám, olyan intenzívet, amilyennel azóta sem találkoztam, talán nem is fogok már.
Örökös vágyként égtél belém. Te maradtál a férfi, akivel szerelmünk sosem teljesedhetett ki, és akihez minden volt párom után visszatért a lelkem. Minden szakításom után azt gondoltam, végre eljött a mi időnk. Sokára értettem meg: csupán görcsösen ragaszkodom a múlt egy szeletjébe.
Egyetlen hely maradt, ahol időről-időre átélhetem az általad megízlelt mámort, ahol újra találkozhatunk és eggyé válhatunk: az álmaimban. Ahol megszűnik tér és idő, s habár tudom, az együtt töltött édes pillanatokból csak néhány másodpercnyi jut, mégis ezek az örökkévalóval érnek fel. A képzelet labirintusában ugyanaz a szituáció bontakozik ki, csak mindig más köntösben: az újratalálkozásunk.
Az álomnak vége. Zaklatottan kelek, hevesen dobogó szívvel és hirtelen nem értem, hol vagyok, mi történt velem. Annyira megtéveszt, hogy elveszítem az érzékelést a valóság és a tudatalatti között. Néha ijesztő. Ilyenkor néhány napig még csak nem is tudok úgy nézni a páromra, ahogy azt ő megérdemli. Szégyen van bennem, amiért veled álmodom. Mégsem tudok erre befolyással lenni. Miután eltelnek a napok, elkönyvelem magamban, hogy: oké, ezek csak álmok a fel nem dolgozott traumák oltárán. Azonban, az én tanítóm teljesen mást mond és szerinte ez jóval többről szól.
Sétáltunk egy csodás, erdős tájékon, ahol a levegő és a természet közelsége képes az ember lelkét megnyugtatni. A tanítóm – így fogom hívni a továbbiakban is – által egy érdekes felismerést tettem magammal kapcsolatban. A sétánk vége felé közeledtünk, amikor már átbeszéltük aktuális párkapcsolati kihívásaimat és megemlítettem neki a készülő könyvem történetét. Gyorsan felvázoltam neki, mi történt velem tizenévesen és mi az én történetem. Döbbenten nézett rám és nem tudott megszólalni.
A tanítóm szava elállt, amikor megértette: épp, hogy kibogoztuk a gondomat, egyből sikerült összecsomóznom. Elmeséltem neki a teóriámat, hogy szerintem mit jelentenek az álmaim, azaz, hogy mivel nyugtattam magam mindezidáig, majd közölte a lényeget.
- Lara, nagyon egyszerű, te még mindig vágysz a volt szerelem után.
Ellenálltam a feltevésnek, utáltam magam ezért, majd rá kellett jönnöm: a lázadásomnak nincs értelme. Muszáj elfogadnom az igazságot.
Egy részem, valahol, még mindig visszavágyik rá. Hiába küzdök ellene, ha a múlt sebei egy-egy álomképpel mindannyiszor feltépődnek.
Lelkem feloldozása csak akkor jöhet el, ha belátom: magamnak hazudni nem volt és nem is érdemes.
Nyitókép:Shutterstock
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
