Ha álmomban megjelensz, megbénítod a jelenem

Minden egyes ilyen álom után azt érzem, hogy megcsalom a jelenemet. A páromat, a kapcsolatunkat, a szerelmünket, ami az övé és az enyém, s nem tied és az enyém. Azt érzem, nem kellene már itt lenned, hanem mélyen, a bensőm szekrénykolosszusának egy fiókjába eltemetve.

Ez a dimenzió legtöbbször akkor nyílik meg, ha baj van a saját házam tájékán. Volt, hogy szakítás után és volt, hogy a legnagyobb párkapcsolati válságom kellős közepén jött az érzés: mi van, ha most jött el a mi időnk. Minden ilyen élethelyzet végstádiumában a hit volt számomra a mentsvár, hogy talán most újra egymásra találunk.

Amikor megjelensz, megbénítod a jelenemet. Napokig te vagy a fejemben, az álmunk és a magunk mögött hagyott múlt, annak minden érzelmével. Fontos voltál, maradsz és úgy gondolom, hogy leszel is. Az első ilyen álombéli találkozásunk után napokig a fejemben volt, vajon helyes-e, hogy így érzek. Érezhetek-e így? Hogy férhet meg két ember irányába is a legnagyobb odaadás, szinte rajongás? Ám amíg jelenem férfija mindennap dolgozik azon, hogy a legnagyobb szerelemmel ajándékozzon meg, veled jóval kevesebb adatott, s örök vágyódással öltött formát a lelkem mélyén.

Álmaimban be nem teljesült szerelemként játszódik a képkockák sorozata mindannyiszor, hogy feltörsz a mélyről. Túl nagy traumaként éltem meg az elvesztésedet és hosszú ideig éket vert az elmémben. Ma már tudom, hogy valahol még mindig nem dolgoztam fel, hiszen az ék egy apró szilánkja folyton megcsillan álmaimban. Ez talán inkább belenyugvás, mintsem elengedés.

Túl fiatalok voltunk. Sokszor azt érzem, ha később találkoztunk volna és egymással éljük meg, amit az ember ifjú korából első szerelemként visz magával tovább, akkor sosem engedtük volna el egymást. Megérintettük egymás lelkét és akkor, oly fiatalon a legtöbb volt, mindkettőnknek.

Emlékszem a szerelmes leveledre, amit egy évvel a megismerkedésünk után küldtél nekem. Sokszor álmomban is megjelenik, hiszen ezerszer olvastam el és a mai napig tűpontosan tudom minden sorodat idézni. Látom lelki szemeimmel jobbra döntött kanyargó betűidet. Sosem kaptam ilyen gyönyörű levelet, s úgy hiszem, már nem is fogok.

Hiányod évekig kísért, s másra képtelen voltam akár csak gondolni is. Mindenkiben téged kerestelek, téged láttalak szőke középmagas férfiak sziluettjében. Kerestelek a Balaton parton, a Nyugati téren, Pécsett. Bárhol jártam, s tudtam, hogy te is feltűnhetsz, hittel kerestelek, hátha a szempárjaink találkozhatnak.

Oly érthetetlen, hogy bensőm egyik része visszavonhatatlanul rád vágyik, míg a másik mindenével el akar határolódni tőled. Félek, mit hoznál belőlem elő. Félnék, mit változtatnál meg abból, ami a mai jelenem, a mindennapjaim, az életem. Így bölcsebbnek találom nem kutatni a találkozás lehetőségét, csupán megmaradni a tudatlanságban: mi lett volna ha. Eltűnődtem azon: mi van, ha csalódást okoznál? 8 év alatt rengeteget változtunk, valahol ez így lenne rendjén. Ha előttem állnál, talán csak a régmúlt sebek hitetnék el velem a vonzódás jelenvalóságát, míg az előttem álló férfi, aki lettél, semmit sem váltana ki belőlem. Ezernyi talán, lehet, volna. Feltételes mód a négyzeten.

Így örülök, hogy álmaimban az a fiatal férfi maradtál, akire legbensőbb szeretetemmel gondolok újra és újra. Nincs bennem irányodba sem harag, sem düh, sem miértek száza. Végső soron az álombéli megtestesüléseddel való találkozásokat megtanultam kezelni. Megértettem: ezek csupán képek. Olyan képződmények, amiket a feldolgozhatatlanság hív elő. Újra akarja élni a bensőm, hátha más lesz a vége, mint 8 éve volt. Azért, hogy végre beteljesüljön.

A happy end-ünk új értelmet nyert számomra, mégpedig párhuzamos életünkben, a tiédben és az enyémben. Hozzá adott ahhoz a fogalomhoz, amit úgy nevezünk: szeretni feltétel nélkül. Ha nincs a mi kettőnk találkozása, vágyakozása és szenvedése, ma nem tudnánk úgy értékelni a társainkat, ahogy megérdemlik: te a menyasszonyodat, én pedig a leendő férjemet.

Nyitókép:Shutterstock