Többet érdemeltem volna, minthogy Messenger üzenetben szakíts

Az a két év mérhetetlenül sokat jelent a mai napig, hiszen megmutattad számomra, hogy én igenis szerethető vagyok. Általad találkoztam egy olyan emberrel, aki elfogad minden hibámmal, rossz tulajdonságommal, gyarlóságommal együtt. Hiszen fiatalabb voltam, a hiányosságaim valahol magától értetődőek. Nem lehetek elég hálás ezért, hiszen a találkozásunk előtt őszintén azt hittem, hogy a felszíni tulajdonságaimon túl talán senki sem fogja meglátni benső értékeimet, szívem és lelkem legbelső ragyogását.

Emlékszem arra a napra, amikor szakítottál velem. Aznap este kiállítás megnyitón voltam a barátaimmal, csodás volt a hangulat. Hazafele sikerült lekésnem a metrót, a várakozási idő 15 perc volt. Felhívtalak. Örültél, hogy kikapcsolódtam, s barátokkal töltöm az időt, amit normál esetben, egy átlag szombat estét veled kellett volna töltenem. Azt mondtad: Szeretlek Baba! Mosolyogva tettük le a telefont. Ekkor sem éreztem a szakítás előszelét, hiszen azt mondtad: szeretsz.

Hazaértem. A kiállítás utáni ivászatban lecsúszott két tequila feles, attól volt oly mámoros a kedvem. Egyedül voltam aznap a lakásban, magányosan. Először csak üzenet váltásunk volt, amit lefekvés előtt jól megszoktunk az évek során. Megbeszéltük, kinek hogy telt a napja, milyen volt a kiállítás, majd ráterelődött a szó a jövőnkre. Közölted, hogy gyakorlatilag nem tudod, hogyan fogunk találkozni, hiszen kezdődik a szezon és minden hétvégéden meccs van. Összetörtünk a kilátástalanság mezején. Én parányi hittel, te azonban reményt vesztve feküdtél a telefon másik végén.

Azt írtad: így nem tudom tovább folytatni. Nem tudok tovább hazudni. Értetlenül néztem a betűkből font szavakat, amik könnyel áztatott szemeim előtt értelmet nyertek és egy szempillantás alatt elvettek tőlem mindent.

Könyörögtem, hogy beszéljük meg. Kértelek, hogy hallgass meg: azért, mert kilátástalan a helyzet, még nem jelenti azt, hogy nem lehet megoldani. Meg kellett értenem, hogy te már nem akarsz tovább vesződni. Nem akarsz energiát belefektetni a kapcsolatunkba.

Felhívtalak, mert lelkem nyughatatlan volt. A testem olyan reakciót váltott ki az érzelmi sokktól, hogy azt hittem: menten elájulok. Remegett a lábam, a kezem, a hangom. A mellkasom ki akart ugrani a helyéről, hogy azzal a lelkem kiszakadjon a testemből, katapultáljon messzire, valami nem e világi helyre. Amikor mindezt elmondtam neked a telefonban, azt mondtad, hogy ne találjak ki ilyeneket, hiszen a döntéseden ez mit sem változtat. Mintha egy szardarabbal beszéltél volna. Megvetés hallatszott a szavaidból és még te tekintettél rám a szánalom tárgyaként, mert meg akartam menteni magunkból azt, ami maradt.

Letettük a telefont, majd újra tárcsáztam hajnali 1 órakor, de ekkor már anyámnak, mivel te nem akartál segíteni rajtam. Elmondtam anyának, mi történt és könyörögtem, mondja meg, hol van otthon a nyugtató vagy bármi amitől jobban leszek, mivel ijesztően rosszul voltam. Megijedtem magamtól és attól, ami történhetett volna.

Aznap este valami eltört bennem. Minden, amit addig rólad felépítettem magamban, teljesen összeomlott. Mindig úgy gondoltam rád, amíg együtt voltunk, hogy ha netán vége lesz egyszer, akkor az első szerelmemre szeretnék szép emlékekkel visszagondolni. Szerettem volna a rózsaszín minden színárnyalatát, az édesség ezer ízjegyét társítani ifjú éveim első meghatározó férfijához. Azonban, ami ebből maradt, éppen Te miattad: örökké keserédes marad.

Niytókép: Shutterstock