Az nem szeretet, ha az egyik pillanatban felemelsz, a másikban pedig a mélybe löksz

- Látom és érzem, hogy amikor itt vagy, jól érzed magad, elmondod, ezerféle módon kinyilvánítod, hogy szeretsz, de mégis, van egy részed, aki folyton menekülne. Olyankor időről-időre eltűnsz, bezárkózol, ha együtt is vagyunk, néma csöndbe burkolózol és olyan falat húzol magad köré, hogy félek még csak megszólalni is. Érzelmi hullámvasúton érzem magam miattad. Egyszer felemelsz, a másik pillanatban a mélybe löksz és folyamatos bizonytalanságban tartasz. Ez nem szeretet. Sem felém, sem magad felé.

- Itt vagyok, nem? Mit vársz még tőlem?

- Sajnálom, ez nekem kevés. Nem tudok ridegtartásban élni, nem akarok húzd meg-ereszd meg játékot játszani, nem akarok folyamatos opcióként létezni, akit, - ha történik valami, ami neked nem tetszik -, azonnal el lehet hagyni. Soha nem beszélünk a problémáinkról, mindig eltereled, ignorálsz ha szóba hozom ezeket. Szerinted ez rendben van?

A férfi, akit szerettem, merev, maszkszerű arccal és iszonyú távolságtartó tekintettel nézett rám. Lassan fészkelődni kezdett, vakarászta a fejét, rázni kezdte a lábait és az ujjaival az asztalon dobolt. Sikítani tudtam volna, de hallgattam. Én is csak néztem őt és már nem tudtam eldönteni, mit érzek erősebben, mi lett domináns a lelkemben: a szerelem vagy a menekülési vágy. Lassan már úgy éreztem, szétrúgok mindent, mert ezt így tovább nem lehet bírni .

Facsarodott a lelkem, a szívem, szerettem ezt a férfit, annyi minden volt benne, ami számomra fontos volt, amikor önfeledten volt képes létezni, annyi örömöt adott, mint még soha, senki. De érzelmileg elérhetetlen volt, nem tudtam áttörni páncélozott bástyáit. Soha nem beszélt a gyerekkoráról, a szüleiről, nem beszélt arról, milyen volt az élete, mielőtt találkoztunk. Csak azt éreztem, hogy mindig menekülne, s erővel kényszeríti magát arra, hogy maradjon. Mert hiába érzi, tudja, tapasztalja, jó együtt, hogy biztonságban és szeretve van, teljesen kiszámíthatatlan periódusukban mindig rátört a leküzdhetetlen érzés, hogy elmeneküljön.

Egyelőre nem járt sikerrel. Még küzdöttem. Ám egyre többször fordult meg a fejemben, még meddig? És hogyan? Honnan merítek majd erőt, ha én is elfogyok? El akarok fogyni egyáltalán egy ilyen félig kapcsolatban? Szomorúan néztem rá, valahol mélyen már éreztem, én leszek az, aki majd elmegy. Én leszek, s ha nem ismeri fel, ha nem vallja be önmagának ez a pasas, hogy gond van, és valami sérülés kapcsán nem tud egészségesen, félelmek nélkül kapcsolódni, kötődni, s ha tovább játssza velem ezt az áldatlan játékot anélkül, hogy segítséget kérne és változtatna, belőlem elfogy a remény.

S legyen bármilyen fájó, ki fogom tépni magamból, s a csodásnak indult közös életünk ködös emlékké foszlik majd a feledés homályában, valahol mélyen belül örökké sajgó heget hagyva maga után. De tudtam, magamat nem dobhatom oda. Magamat nem áldozhatom fel. Amit lehetett, megtettem. Ha menni kell, megteszem.

Nyitókép: Shutterstock