Talán csak elérhetetlen álom volt a vele tervezett jövőm?

Ült a parton, és merengett. Szeretett így elmélyülni a gondolataiban, csak a könyvét ne felejtette volna otthon! Már csak az hiányzott. Más számára ez talán egy unalmas időtöltés, de nem neki. Neki ez a csend maga a töltődés.

Általában ilyenkor, távol a zajoktól le tudja csendesíteni a lelkét is. És ilyenkor, abban a hangtalan állapotban születnek meg nagy felismerések, elhatározások és döntések...

A hullámok egy aprócska rózsaszínű babavödörrel játszottak. Dobálták ide-oda, a kis gazdája talán már valahol messze jár... Nézte a végtelen tengert, látta és érezte a világok harcát. Ahogy a nap felülről égette a bőrét, a lábait pedig hűtötte a hidegvíz. Pont ezt a kettősséget érezte önmagában is.

Talán valami balga női tulajdonság, hogy amikor összejövünk egy számunkra különleges emberrel - akit meg is szeretünk -, szinte azonnal meglátjuk benne a jövőnket. A szempárt, ami ránk néz este, amikor hazaér, a karokat, amik között nap nap után nyugovóra térünk, a hangot, ami akár életünk utolsó óráiban is szól hozzánk... Elképzeljük, beképzeljük még azelőtt, hogy ismernénk a másikat, és tudnánk azt, hogy ő a mi szemünkre, a mi karunkra, a mi hangunkra vágyik-e egyáltalán - akár élete végéig.

A kislányok nem lesznek hercegnők, az egyszarvú nem létezik, és nincs mindent valóra váltó amulett sem, ahogy a hullócsillag kívánságai sem mindig teljesülnek...  

Amikor erre rájövünk, akkor felnőtté válunk, de amikor arra eszmélünk rá, hogy nem ugyanazt akarjuk egy kapcsolattól, abba kicsit bele is halunk. Mert elveszítjük annak a jövőnek a képét, amiről titokban álmodtunk vele, és talán egy olyan kisemberrel kiegészülve, akinek ugyanolyan rózsaszín, vagy akár kék vödre lehetne, mint amit a víz dobál az orra előtt.

Forrás: Shutterstock

Amikor rájövünk, hogy nem egy irányba tartunk, egy világ képes összedőlni. Nem mindig hangosan történik ez, és nem is jár olyan látványos katasztrófával, mint egy földrengés. Néha csak belefáradsz a soha véget nem érő várakozásba, és jön egy csendes roppanás, egy hangtalanul, pirosan villogó lámpa a szívedben és az eszedben, ami figyelmeztet a veszélyre. És arra, hogy talán jobb volna elhagyni a partot, ami felülről melegít, de alulról jéggé fagyaszt, és a kettő között csak kétség van, hogy vajon melyik a valóság...

A tegnap emléke, a holnap ígérete, a most üressége. Így élünk mi, emberek. Így élünk, így szeretünk, így emlékezünk, és így remélünk. Mindig majd egyszer! Majd egyszer szeret. Majd egyszer veled lesz. Majd egyszer állhatsz vele a nyári záporban, hogy az eső illata beszökjön az orrodba, és azután életed végéig, amikor csak megérzed ezt, ő jusson eszedbe. Majd egyszer hajnalban - ha nem tudsz aludni, és felkelted -, akkor elmeséli újra és újra, kiszínezve, átfestve, restaurálva, hogy mit érzett, amikor először meglátott, és beszéltetek, és fogta a kezed, és szeretett.

Majd egyszer... majd egyszer gyűjtötök még emlékeket, képeket, színeket, illatokat, érintést, csendes szót, érzést, időt. Majd egyszer... de csak akkor, ha a világok harcában nem az győz, ami csendre intette háborgó szívedet, ami a beletörődést hozta el és a megnyugvást, hogy jó lesz neked nélküle is - mert így csak felemészt a vágyakozás iránta. A "majd egyszer" csak akkor képes győzni, ha az a világ erősödik, ami a melegséget és a reményt adja.

És képes egy új, más élet felépülni úgy, hogy a majdból most lesz, a kétségből bizonyosság, a félelemből biztonság és az álmokból valóság...

 Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek