Kegyetlen gyerekek, versus frusztrált felnőttkor

Egy családállításon találkoztunk, ahová mindketten gyermekkorunkból hozott traumáink miatt érkeztünk. Felfigyeltem egy különös lányra ott a sarokban. Porcelánszerű bőrén szinte át lehetett látni. Skandinávszőke haja már-már ezüstösen csillogott, arcát rózsaszín derűfolt színezte és feje felett tündöklő aranyglóriát véltem felfedezni. Égszínkék szemében halvány fény derengett, és mögötte valami megmagyarázhatatlan mélység rejtőzött. Mellé ültem, és bár nem sokat beszéltünk akkor este, valahogy mégis némán értettük egymást.

Ahogy szemem láttára elevenedtek meg a családi történetek, és sorban bontakoztak ki gyermekek és szüleik kapcsolatai, egyre inkább azt éreztem, hogy biztonságban vagyok. Itt mindenki hasonló csomaggal érkezett, terhekkel, amiket szeretnénk lerakni végre.

Tamara, - mert így hívták a lányt - már kisóvodás korában a társai áldozatává vált. Leginkább testi adottságai miatt, - amit akkoriban még hátrányként élt meg – piszkálták a gyerekek. Ő volt az a fehérbőrű, szeplős kislány, akit a szülei még a naptól is óvtak, szó szerint.

Azon a csoportos összejövetelen derült fény olyan rég eltemetett dolgokra, amik miatt Tami még most, felnőttkorában is erősen kisebbségi komplexusokkal küzdött. Itt tudott először megnyílni és könnyekbe torkolló szavaival, kifejező testbeszédével árulkodni mindarról, amit a három évesek a maguk kegyetlen módján műveltek vele. Történt ugyanis, hogy amikor az óvónénik kint kávéztak alvásidőben, társai az ágyához lopódzkodtak és levágtak egy tincset a vékonyszálú hajából.
Pont olyan helyen nyírbálták meg a hajkoronáját, amit csak egy fodrász tudott orvosolni. Tami nemcsak a hajának nagyrészét veszítette el így, hanem kevéske méltóságát is.

Persze sosem derült ki, pontosan kik követték el ezt az „aprócska bűnt", mert mindenki ártatlan angyalarccal mutogatott a másikra, de Tamarát egy életre sikerült megfélemlíteniük. Azóta is ódzkodik a hajvágástól. Sokszor csúfolták hófehér, szinte áttetsző bőre miatt a - maguk között csak árnyéklánynak nevezett – gyereket. Akarva-akaratlanul bele-bele csíptek az öltözködések vagy a játék során. Odahaza, a szülőknek nem merte elmondani a bántalmazásokat, mert szégyellte magát miattuk. Már így is ő volt a család szerencsétlen kis fehér báránykája.

Ahogy a lány cseperedett, később is sorra érték atrocitások, hiszen egy sérült önképpel ment tovább az útján. Középiskolában szintén a lúzerhalmazba tartozott, mert még mindig nem tudta elhinni, hogy értékes és különleges úgy, ahogy van. Amikor mindezt láttam, magamra ismertem benne, és átéreztem az összes fájdalmát, mert nekem sem volt egy egyszerű gyermekkorom. Azt, hogy kit, miért kezdenek el a többiek bántani, sértegetni, netán ütlegelni, nagyon változó, de leginkább az óvodáskorra nyúlik vissza.

Ott még farkastörvények uralkodnak – ez a későbbi hierarchia előszobája - és sokszor hiába az otthoni jó nevelés, a gyerekek nem akarnak lemaradni az alfahím csapatától, ezért képesek feláldozni a jóságról alkotott, vagy inkább hozott nézeteiket a kegyetlenkedés oltárán. Sokan nem is érzik a tetteik súlyát, és természetesnek vett felsőbbrendűséggel tiporják porba a másik velük egykorú méltóságát. Viszlát születendő büszkeség!

Ezek a családállítások, amiken mi is részt vettünk, pontosan ezért születtek, azt a segítő célt szolgálják, hogy megváltoztassuk a magunkkal hozott önértékelésünket, hogy elfogadást gyakoroljunk. Önmagunk és embertársaink felé egyaránt. Ezen az estén mindenki csendesen elfáradva köszönt el a másiktól, és abban a reményben tértünk haza otthonainkba, hogy holnaptól valami megváltozik.

Hónapok teltek el. Ezalatt, csodálatos változásokon mentünk keresztül. Ezt onnan tudom, hogy időről-időre találkoztunk és beszélgettünk. Tamara és én. A nő, akit gyermekkorában árnyéklánynak csúfoltak, akinek haját és méltóságát is megcsonkították, mára keresett filmszínésznő. Gyengeségeiből erőt kovácsolt és hátrányként megélt jegyeit - abban a közegben, ahová érkezett -, előnyként kezelték.

Megtanulta elfogadni, megérteni és megszeretni magát. Megígérte nekem és önmagának is, hogy amikor gyermeke születik, nagyon oda fog figyelni minden apró jelre és védelmezni, erősíteni fogja őt. Mert míg gyerek a gyerek, szüksége van erős, józan látásmódú, szerető felnőttekre, védelmező közegre. Hogy aztán később, ne kelljen a fizetése nagyrészét terápiákra költeni. Van így is épp elég oldani való feszültség a felnőttlétben, amivel meg kell birkóznunk. Minek tetőzni a bajt?!

Nyitókép: Shutterstock