Úgy akarok meghalni, hogy ne teherként emlékezzetek rám...

Szeretett a ház előtti padon ülni. Délutánra már kellemes árnyékot vetett oda az öreg fenyő, amit még a férjével ültettek ötven évvel ezelőtt, amikor beköltöztek ebbe a házba.

A padot is ő ácsolta össze maradék deszkákból. "Kényelmes lett ez a pad, Miklós!" - dicsérte meg, amikor elkészült vele. "Mert pont a te farodhoz készült, Mariskám, méghozzá emlékezetből!" - Még most is mosolygott ezen. Áldott kezű és áldott humorú ember volt, isten nyugosztalja.

Mióta egyedül maradt, minden délután kiült oda. Olykor, ha ráértek, a szomszédai is mellételepedtek - de ha nem, hát beszélgetett azokkal az emberekkel, akik épp arra jártak. Néha pedig - mint ma is - az unokáira figyelt, akik a ház előtt labdáztak. Csodálta őket: gyönyörű gyerekek, tele energiával, jókedvvel és a fiatalság varázslatával. Megtelt élettel a ház, ha ott voltak.

Éppen arra gondolt, hogy az ilyen pillanatokért érdemes élni: mint ez az illatokkal teli, arany színű, az unokák kacagásától hangos nyári délután. Ekkor hallotta meg az ablakon kiszűrődő beszélgetést is...

A lányai épp azt tárgyalták, hogyan oldják meg az ő állandó felügyeletét. "Talán úgy lenne jó, ha anyu fél évet nálunk lakna, fél évet meg nálatok, így eloszlana a teher" - mondta az idősebb lány.

Összefacsarodott a szíve. Bizony, sok mindent elfelejt már egy ideje. Utoljára azt felejtette el, hogy betette sülni a húst a sütőbe. A szomszédok jöttek át, amikor már ömlött ki a füst a kiskonyha ablakán. Nagyon szégyellte magát emiatt, és tudta, hogy valami megállíthatatlan vette kezdetét: a feje olyan lesz, mint egy tésztaszűrő, amin napról napra egyre nagyobb lyukak lesznek, és egyre több dolog esik majd ki belőle. Először csak apróságokat felejt el, de legvégül nem fogja felismerni a szeretteit sem. Pont, ahogy az anyjával és a nagyanyjával is történt.

Forrás: Shutterstock

A gondolataiban az utolsó szó visszhangzott: teher. Hiszen a lányai még nem is tudják, hogy valójában mit is jelent ez a szó. Még nem sejtik, hogy ami rájuk vár, az sokkal több ennél.

Tíz éven keresztül ápolta az anyját, és ahogy múltak az évek, úgy tűnt el az emlékeiből az az anya, akire emlékeznie kéne. Az anya, aki csengő hangon énekelt, miközben dagasztott vagy mosott. Aki úgy mosolygott és nevetett, mintha nem nyomnák gondok a vállát, és akinek az élet minden helyzetére volt egy vidám története. Ma, ha az anyjára gondol, csak egy zavart tekintetű, csapzott asszony jut eszébe, akinek ő idegenné vált, és aki neki is idegen volt.

Hiába szerette őt teljes szívéből, az ápolása minden erejét felemésztette, és sokat őrlődött amiatt, ahogy olykor az anyjára gondolt. Talán ez a folyamatos lelkiismeret-furdalás volt a legnehezebb. Amikor végül meghalt, még a gyásza is szégyenletes volt. Megkönnyebbült a halálakor, és alig-alig érzett fájdalmat miatta. Később már igen, most már sajog a szíve, de akkor fellélegzett - ez is nagyon bántotta.

Nem, nem akarta, hogy a lányai is átéljék vele ugyanezt. Bármilyen ijesztő is egy idősotthon gondolata, az, hogy a lányai ugyanazt érezzék, mint amit ő érzett a saját anyját gondozva, ezerszer rémisztőbb.

Mielőtt felállt, erősen megszorította a pad háttámláját. Úgy szorította azt az öreg fát, mintha a férje dolgos keze lenne. Ebből merített erőt, hogy a lányai elé tudjon állni: "Ma még tudok annyira tisztán gondolkodni, hogy magam dönthessek a sorsomról. Arra kérlek benneteket, hogy keressetek számomra egy idősek otthonát. Ne próbáljatok meggyőzni, hogy jobb lenne veletek. Ragaszkodom hozzá."

Aznap este, elalvás előtt egy éneklős, vidám dédmamáról mesélt az unokáinak, és próbálta jól az emlékezetébe vésni a mosolyukat - hogy az legyen az utolsó, amit elfelejt majd.

Igaz történet alapján.

Forrás: Shutterstock
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?