Sok mindent hozunk otthonról - ő a hazugságaival érkezett...
Vannak, akik olykor elfüllentik magukat, aztán ismerünk lódítókat. Tudod, ők azok a nagyot-mondó „Big Fishezők" és vannak a notórius hazudozók. Nem hiszem, hogy létezik a földön olyan ember, aki még sosem hazudott volna életében, és bizonyára szemet hunyhatunk némi kegyes hazugság felett is, ha úgy kívánja a helyzet. De, mi van azokkal a típusú hazugságokkal, amik lavinaként sodornak magukkal, ha egyszer csak alájuk kerülünk.
Kicsi korom óta az őszinteségre neveltek, és igyekeztem is megfelelni ennek a normának a mindennapjaimban. Nem mondom, hogy sosem hazudtam volna, vagy ne füllentettem volna életemben, de azokat, akiket igazán szeretek, és számomra fontosak, sosem csapnám be. Ezért érintett rosszul, amikor a kapcsolatunk hajnalán tetten értem páromat az első hazugságon.
Apró kis füllentések
Nüansznyinak tűnő badarság, egy cipővásárlással kezdődött, pontosabban a kukában landoló blokkal, amin egy sokkal kerekebb összeg szerepelt, mint amennyiért elmondása szerint vette a lábbelit. És akkor mi van? - Kérdezhetnétek. Oké, nem egyformán gondolkodunk erről sem, de nekem igazán az volt a fura, miért nem mondta meg simán, hogy 15 ezer, vagy 25 ezer volt a vége. Sosem vontam kérdőre, és én voltam az, aki mindig noszogattam őt a vásárlásra, hogy ne sajnálja magától a jót.
Aztán legközelebb egy tárgyalási helyszínt illetően történt a kamuzás, amikor kiderült, hogy ahol aznap járt elméletben, a gyakorlatban mégsem volt ott. És ebben is az frusztrált leginkább, hogy nekem hazudott, - nekem, Sherlocknak - és nem a főnökének. Aztán jöttek az újabb leértékelt kabátok, a fizetés-sztorik és a nem volt térerő, hajnalig ott kellett maradnunk a céges vacsorán és társai. Nem tudtam mire vélni.
Nem kevés oldásra jártam, hogy megváltozz
És még én jártam oldásokra, terápiákra és olvastam utána, hogy megértsem a drágámat, miért áldoz ennyit a hazugság oltárán. Ahogy beleástam magam a miértekbe és hogyanokba, ismét a gyerekkorra vetődött a fókusz: nagyon nem mindegy honnan jövünk. Mit látunk, mit tanulunk és tapasztalunk kiskorunkban. Kedvesem, egy csonka-családból érkezett, zéró apamintával, egyedülálló, folyton dolgozó édesanyával, sűrűn váltakozó otthonokkal.
Ruhatára, a külföldi rokonok levetett kollekcióiból állt és testvéreivel kellett megosztoznia azon a néhány falaton is, amit jutott nekik.
A téliszalámi vagy a sajt még ünnepekkor is csak a szomszéd néni asztalánál volt megengedett, így sokszor sóvárgott egy jobb élet után. Ezért aztán felnőtt korában is, - bár nagyon jól beosztotta a pénzt - ugyanúgy a szegénységtudat dominált. Mivel az anyja - bár végigdolgozta az életét - sem jutott egyről a kettőre, lelkiismeret-furdalása volt, ha ő ennek ellenére mégis magára költi a fizetése egy részét. Mennyi mindent hozunk otthonról és cipelünk magunkkal. A szerelmem ezt a szegénység-zsákot hozta és hazugsághalmazokkal tömte még nagyobbra.
Hosszú évekbe, rengeteg beszélgetésbe és komoly önmunkába telt, míg átalakultak köztünk ezek a dolgok és megértettem vele, ha nem is mond mindenhol teljesen valósat, nekem nem érdemes hazudnia. Egyrészt mert Sherlock után a legjobb nyomozó vagyok, másrészt pedig, ha nem tudok benne megbízni, akkor egy életre elveszítjük mindketten egymást. Nem mondom, hogy mára minden felhő elszállt, de sokkal többet süt a nap, mint amennyit esik és ez most elég.
Jó látni, hogy már nem dugdossa a blokkokat és látom, ahogy szemem előtt változik a jelleme. Tudjátok mi a legérdekesebb? Azzal sikerült a legtöbbet elérni a kapcsolatunkban, hogy én kezdtem el változni, változtatni. Nem kérdeztem már annyit, felhagytam a nyomozgatásokkal, a bizalmatlansággal és feketén-fehéren elmondtam hogyan állok hozzá az igazmondáshoz, mi az amit elvárok és elbírok egy kapcsolatban. Ha mérlegelünk, mi, mennyit ér nekünk, és mit miért vagyunk képesek feláldozni, akkor hamar rájövünk, mi is számít igazán. Amúgy, meg ha valóban azért vagyunk itt a földön, hogy egyedül és kapcsolatainkban is tanuljunk, fejlődjünk, akkor egész jó úton járunk.
Nyitókép: Shutterstock