Mi változott meg az életemben a koronavírus kezdete óta? Röviden: minden!

Húszas éveim elején ért el a koronavírus. Az egyetem, a munka és a hajnalig tartó bulik kellős közepén, amikor még csak minimális felelősség terhelte a mindennapjaimat. Szerettem az életet, és igyekeztem minél többet kihozni abból.

Vörös rúzs, szoknya és magassarkú nélkül képtelenség volt kilépni a lakásból. A szerdák (néha a keddek), a péntekek és a vasárnapok voltak a bulis esték. Három órányi alvással felkelni hajnalban, végigülni az egyetemi órákat, majd dolgozni? Nem kérdés, sima ügy! Két egymás utáni napot otthon tölteni? Esélytelen. Minden nap letudtam a kötelező köröket az egyetemen, onnantól pedig elkezdődött az élet. Randik, barátok, éjszakázás. Minden napom annyira tele volt kora reggeltől késő estig, hogy egy pillanatra se legyen időm megállni. A tényleges "énidő" egy kávéra, vagy az esti sminklemosásra korlátozódott. Kinek lenne szüksége ennél többre?

Így, amikor 2020 márciusában beütött a koronavírus, hatalmas pofonként éltem meg azt az élettől. Az addig jól betáblázott napjaim hirtelen kiürültek. Magamra maradtam. A kötelező otthonmaradás első néhány hetében majd' minden éjjel azt álmodtam, hogy megyek valahova. Egyetemre, a törzshelyekre, akárhova, csak a lakáson kívülre.

Évek óta először fordult elő velem az, hogy huzamosabb ideig nem viseltem sminket. Az első néhány hetet tragédiaként éltem meg. Észrevettem, hogy hatalmas karikák vannak a szemeim alatt. Semmi nem fedte el a pattanásaimat, és túl sok időm volt felfedezni a testem egyéb, számomra nem tetsző pontjait. A magassarkút felváltotta a mamusz, a szoknyát a melegítőnadrág, a vörös rúzst az ajakápoló, a hajvasalót a hajgumi. Árnyéka voltam önmagamnak. Egyáltalán nem hasonlítottam arra az emberre, akiről gondoltam, hogy vagyok.

Forrás: Shutterstock

Végül, ahogy az lenni szokott, telt az idő, én pedig szépen lassan hozzászoktam az új körülményekhez. Mivel esélyem sem volt mást tenni, kénytelen voltam újra magammal, a belső világommal foglalkozni. Ezerszer számot vetettem az életemmel, átértékeltem azt, tudatosabban foglalkoztam magammal, "visszatértem az alapokhoz".

Emlékszem, amikor néhány hónap után, nyár elején először kinyílt a világ. Nagyon rákészültem az első kimozdulásra, ami egy kávézás volt. Órákat készülődtem a fürdőben, hónapok óta először sminkeltem, tisztességesen felöltöztem, és nagyon vártam, hogy újra megpillantsam magamat, az "igazi énemet" a tükörben.

Amikor elkészültem és megláttam a végeredményt, megdöbbentem. Minden sok volt. Sok volt a smink, sok volt a haj, kényelmetlen volt a ruha. Pedig mindent pontosan úgy csináltam, mint annak idején, és mégsem voltam elégedett az eredménnyel.

Bár az élet azóta sok szempontból visszatért a normális kerékvágásba, én nem tettem, és valószínűleg már nem is fogom. Az elmúlt két év megmutatta számomra, hogy mennyire nem figyeltem oda magamra. Hiába hittem azt, hogy életem legjobb időszakát éltem, csak túlhajtottam magam, és megkérdezni sem volt időm magamtól azt, hogy tulajdonképp jól érzem-e magamat a bőrömben.

Már nem érzem szükségét annak, hogy minden estét kötelező jelleggel valahol töltsek, és már nem érzem szükségét annak sem, hogy minden alkalommal tökéletes szettben lépjek ki az utcára. A folyamatos elvárásoknak megfelelni akarás, és a rettegés, hogy lemaradok valamiről... megszűnt. A helyét pedig átvette a lassúság iránti vágy, a nyugalom, és az, hogy végre megtanultam odafigyelni a valós igényeimre.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek