Csalódás ide vagy oda, a férfiaktól tanultam a legtöbbet önmagamról

Amikor egyedül élsz, akkor tulajdonképpen csak önmagadnak kell megfelelned. Ez egy szabad élet, ahol a saját szabályaid szerint létezel és mindent úgy csinálsz, ahogy neked tetszik. Nem kell senkihez alkalmazkodni, nem kell senkinek magyarázkodni és senki nem veti a szemedre, ha valamit rosszul csináltál. Nem is csoda, hogy sokan nem vágynak az elköteleződésre, hisz ott már megszűnik ez a kényelem. A másik sok esetben az arcodba vágja, ha valami nem tetszik és olyan érzelmi hullámzás is elindulhat benned, aminek nyoma sincs az egyedüllét során.

Ennek ellenére én mindig párkapcsolat párti voltam és bizton állíthatom, bármennyit sérültem az elmúlt évek folyamán, nagyon hálás vagyok a férfiaknak, hogy elindítottak azon az úton, amin most járok. Ha belegondolok, fiatalkorom kezdetén még egy igazi kis naiva voltam, akinek meglehetősen irreális és romantikus elképzelései voltak a szerelemről és a párkapcsolatról. Az anyám mondta egyszer, hogy egy párkapcsolat nem csak abból áll, hogy sétálgatunk a tengerparton és fújja a hajamat a szél. Milyen igaza lett.

Az első hosszú párkapcsolatomban megtapasztaltam a nyers valóságot. Volt ott minden: féltékenykedés, rengeteg összeveszés, könnyes kibékülések, megcsalás, szakítás. A végeredmény az lett, hogy lefogytam és egy idegroncs lettem, aki teljesen alárendelte magát a párjának és már az utcára is félt kimenni nélküle. Messze nem hasonlított a romantikus filmekhez. Amikor aztán annak vége lett, évekig egyedül éltem, aztán jött az újabb nagy szerelem. Érte már csaknem a világ végére is elmentem, mégsem tudott engem szeretni. Érzelmi ridegtartásban éltem nyolc hónapig, s ennek szintén az lett a vége, hogy lefogyva, idegroncsként tértem haza.

Aztán jött a „nagy Ő" az életembe, aki bár évekig hitegett, soha nem engem választott, majd egy másik férfi, aki bár szeretett, nem akart elköteleződni és nem akart gyereket. Több férfivel is találkoztam, akiknek nem voltam elég jó, akik nem tudtak belém szeretni és akik csak használtak, amíg hagytam.

Ez eddig nem hangzik túl jól, én viszont rengeteget tanultam ezekből a kapcsolatokból. Először is rájöttem, hogy az én hibám is, ha nem méltó módon bánnak velem. Bár mindig könnyű a másikat hibáztatni és hangoztatni, hogy minden pasi hülye - ez valójában nem így van. Én vagyok az, aki megengedi nekik, hogy bántsanak vagy használjanak, az én felelősségem, hogy nemet mondjak és határokat húzzak.

Megtanultam felelősséget vállalni önmagamért és ennek köszönhetően elindultam az önszeretet útján. A férfiak által jöttem rá, hogy mennyire tőlük vártam, hogy elhiggyem, szerethető és értékes ember vagyok. Az ő tükrük mutatta meg, hogy amíg nem tudom szeretni magamat, addig ők sem fognak tudni engem szeretni. Azt is megmutatták, hogy hallgassak a megérzéseimre, amik általában nem hazudnak és ne áltassam magam különböző önbecsapásokkal. Ezáltal lettem sokkal őszintébb és szeretetteljesebb önmagammal.

Egyszer egy önismereti tanfolyamon az volt a feladat, hogy határozzuk meg, mely három életesemény indította el bennünk a legnagyobb változásokat. Mondanom se kell, nekem a háromból kettő egy pasihoz kötődött. Persze azokban az élethelyzetekben a hála volt az utolsó dolog, amit akkoriban velük kapcsolatban éreztem, de ma már tudom, hogy nélkülük nem az lennék, aki most vagyok.

Nyitókép: Shutterstock