Sosem feledem az elsőt. Az első olyan élményemet, ami igazán a felhők fölé repített. Régóta vágytam már rá, hogy megtapasztalhassam, milyen érzés. Azóta a függőjévé váltam.
Kezem-lábam remegett még a gondolattól is, hogy be kell szállnom abba a “nagy dobozba”, ami elrepít a világ másik oldalára. Megérkezve a reptérre, rohanó emberek vettek körül. Mindenki valamerre tartott. Különböző emberek, különböző sorsokkal, mégis ugyanazon a helyen. Milyen vicces, hogy ez az a hely, ahol tényleg találkozhatunk a világ másik felén élő emberekkel. Olyanok keresztezik egymás útját, akik pár órával később már hatalmas messzeségekben lesznek egymástól.
Bőröndök tömkelege és könnyes ölelések a háttérben. Sokatmondó nevek a kis táblákon. Lelkes, kíváncsisággal utazó párocskák vagy bátor, elszánt utazók szólóban. Fiatal és idősebb korosztály. Nők és férfiak.
A bőrönd feladása után a check-in pultok és a biztonsági ellenőrzés következtek. Akkor még féltem, nehogy valamit kidobjanak, amit nem lehet felvinni a gépre, majd mára már rutinná vált a kis átlátszó zacskókba csomagolni a folyadékokat és az elektronikai dolgokat.
Huh! Vége a szigorú folyamatoknak. Most már tényleg csak a repülőhöz vezető utat kell megtalálni
– gondoltam magamban.
Áthaladva a boltokon, tömérdek mennyiségű, nagy kiszerelésű gumicukrok fogadtak. Átgázoltam a sok áru folyosóján, ahol minden a vásárlásért kiáltott. A nagy táblához érve a kapu kiírása még váratott magára. Leültem egy alvó nő mellé, ekkor a lábam földbe gyökerezett. Egyre közelebb és közelebb kerültem a “nagy kapszulához”. Ahhoz a “dobozhoz”, ami az életemet megváltoztatta. Nem sokkal később a légitársaság applikációjából értesítés villant fel a telefonomon. Megérkezett a kapu száma, majd megindult a tömeg a Londonba tartó járathoz. A szívem már a torkomban dobogott. Egyre erősebben és erősebben vert.
Az utashídon átsétálva tudtam, hogy most már nincs visszaút. Most vagy soha! Bele kell ülni a “nagy dobozba”. Megtaláltam a helyem, felraktam a cuccaimat, majd kissé félénken foglaltam el a székem. Szerencsém volt, mert ablak mellé kerültem. A légiutaskísérők útbaigazítását követően elindultunk. Egyelőre még csak a talajon. Gurult, gurult a “doboz”, majd egyszer csak elrugaszkodott a földtől. Az enyhe füldugulást leszámítva ekkor éreztem meg a repülés mennyei ízét.
Azt a mérhetetlen szabadságot és gyönyört, amit nyújtott. A felhők felett. Egy másik világba.
És hogy élem meg most a repülést? Azóta kedves helyet foglal el a szívemben a “nagy doboz.” Már nem a félelemtől remeg kezem-lábam egy út előtt, hanem az érzéstől, hogy újra utazhatok. A reptér számomra a szabadságot jelenti. Izgatottan várom minden egyes percét. Számomra maga a Nirvana.
A felhők felett valahogy olyan más minden. Nem a problémákon rágódom. Nem a terhes mindennapok árján sodródom. Ekkor teljesen más vizekre evezem.
Figyelem azt a sok embert, aki megfordul a reptéren. A színes bőröndöktől csak úgy káprázik a szemem. Aztán észre se veszem, hogy mennyire gyorsan telik az idő. Már a felhők fölött járunk és ekkor jövök rá: Itt igazán boldog vagyok. Szabad és hálás. A “nagy dobozban”.
Nyitókép: Shutterstock
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
