Egy magyar lány voltam Amerika közepén, a világ közepén...

Valóban nehéz leírni, hogy mit is jelent egyedül utazni. Olyan önbizalmat, sikerélményt, önállóságot, szabadságot, önismeretet nyújt egy ilyen kaland, amelyet semmi más nem tud. Hiszen önmagad lehetsz és nem kell senkihez sem alkalmazkodnod. Szabad lehetsz ott, ahol szeretnéd, annyira, amennyire szeretnéd. És igen saját tapasztalatból beszélek, hiszen volt szerencsém ezen érzéseket átélni. Nem egyszer és nem kétszer. Huszonévesen.

A felhők felett, egy másik világba

A repülés iránti szenvedélyem, talán húszas éveim elején kezdődött. Az első repülés emléke örökre az emlékezetembe égett. A reptér felé tartva, hiába volt hideg az októberi, hajnali órákban, adrenalintól fűtött testem semmit sem érzett. Átjárta az izgalom és a kíváncsiság. Hiszen csak annyit tudtam, hogy egy nagy "kapszulába" ülök be, amely elrepíthet akár a világ másik oldalára is. Jelen esetben csak Londonba. Már az is nagy kihívást jelentett, hogy életembe először eljussak a kapukig. Átkelve az ellenőrzéseken és nagy nehezen kisilabizálva az indulás helyét, felszálltam a gépre. Kezem-lábam remegett, azonban nem sokkal később megéreztem a repülés ízét.

A szívem legrejtettebb zugaiban őrzöm emlékét

És pár hónappal később eljutottam Amerikába is. Több hónapra, egy munka miatt. A fárasztó, mindennapi munka mellett semmi másra sem tudtam gondolni, mint álmaim megvalósítására. Úgy alakult, hogy egyedül. És ez volt a lehető legjobb, amit tehettem. Hiszen ezek olyan élmények, amelyeket soha senki nem fog tőlem elvenni. Bármilyen tárgy elveszhet, tönkre mehet, emberek is jönnek-mennek körülöttünk, az élet egy folytonos körforgás. De az utazási kalandokat sosem fogja tudni elvenni senki.

Szívem legrejtettebb zugaiban őrzöm örökké mindazon időszakokat, amikor egyedül utaztam. Pedig nem volt veszélytelen fiatal lányként bejárni Amerikát. De mentem, csináltam, hiszen hajtott a vágy.

Majd megláttam a messzeségbe kirajzolódott felhőkarcolókat...

Minden szabadnapomat úgy terveztem, hogy valami új helyre eljussak. Az egyik legemlékezetesebb kaland közülük a New York-i kiruccanásom volt. Sosem feledem azt a napot. A munkával már háromra végeznem kellett, hogy elérjem az utolsó kis buszt, ami a következő nagyobb városig elvitt. Hiszen onnan indult a Greyhound járata. Vért izzadtam, hiszen lehetetlen volt háromig végezni, annyi munkám volt. De legbelül éreztem, hogy muszáj. Ha lekésem, oda az egész kaland. Már kis híjján összeestem, de megcsináltam!

Az izgalomtól aludni sem tudtam, bár a fáradtság sokszor eluralkodott rajtam. Majd megláttam a messzeségbe kirajzolódott felhőkarcolókat és az izgalom tetőfokára hágott. A busz lerakott a közponban. Leszálltam és akkor döbbentem rá, hogy milyen egyedül vagyok. Én és a kis hátizsákom. A nagy New Yorkban. De így volt szép, így volt jó. Hiszen megcsináltam! Befordultam egy utcát és megláttam a Times Square-t. Az örömtől ejtettem pár könnycseppet. Hihetetlen érzés volt ott állni a tömérdek ember között. Középen. Körülöttem, mintha minden zaj elhalkult volna.

Párszor még átéltem ezt az érzést későbbi utazásaim során is. Valahogyan ilyen érzés egyedül elérni egy álmot. És megéri! Minden perce.

Nyitókép: Shutterstock