Vedd észre, hogy rossz emberrel vagy!

Végre szépen süt a nap és egy kiülős helyen ihatunk egy kávét Vivivel. Nagyon régen láttam már, így izgatottan várom, hogy újra le tudjunk ülni beszélgetni. Kíváncsi vagyok, mi történt vele a elmúlt évben, milyen az új lakás, az új munkahely és hogy alakultak a dolgok Dénessel. Bár biztosan jól, hiszen a költözés óta nagyon el van tűnve.

Leülök a kiválasztott asztalhoz és kérek egy latte-t, miközben ráüzenek Vivire, hogy megérkeztem. Azonnal jön a válasz, hogy pár perc és ő is befut. Milyen szerencse, hogy most nem szabotálja a kommunikációnkat a telefonja, mint az elmúlt hónapokban olyan sokszor... Erre gondolva némi sértettség fut át rajtam. Megszámolni sem tudom, hányszor hívtam Vivit a költözés óta, de vagy nem vette fel vagy ki sem csengett a telefonja. És

Éppen megkapom a rendelésemet, amikor befut Vivi... illetve valaki, aki olyan, mint Vivi, de mégis teljesen más. A mindig nagy gonddal ápolt, legújabb trendek szerint hordott fürtjei most seszínű, sprőd copfban lógnak a tarkójára, makulátlan sminkje sehol, sportosan csinos ruhái helyett pedig egy kopott cicanaciban és térdét verdeső pulcsiban áll meg velem szemközt. Az arca fáradt, a tekintete szomorú. Néhány másodpercig meredten nézem és azt sem tudom, mit mondjak. Legszívesebben megkérdezném, hogy jól van-e, de nem merem firtatni... még. Inkább felállok és megölelem. Érzem, hogy hatalmasat sóhajt, majd amikor mindketten leülünk azt is látom, hogy könnyes a szeme. Egy feketét kér a pincértől, majd zavartan a copfjához nyúl, mint aki a gondolataimban olvas.

- Örülök, hogy össze tudtuk végre hozni ezt a találkát – szólalok meg végre és egy bizonytalan mosolyt küldök felé.

- Igen... nem túl könnyű elszakadni... a mindennapi mókuskerékből.

- Valóban – helyeselek, de ennél többet nem tudok kinyögni.

- És? Hogy vagy? - kérdezi ő tőlem, amit kicsit szürreálisnak érzek, akárcsak az egész helyzetet. Úgy ülünk itt egymással szemben, mintha idegenek lennénk és futjuk az udvariassági köröket, holott másfél éve még azt is megosztottuk a másikkal napi szinten, hogy ki mit reggelizett.

Ne kerülgessük a forró kását!

- Na jó! - vetek véget az óvatoskodásnak, elvégre 15 évnyi szoros barátság köt minket össze. - Megkérdezem kereken: Mi a fene történt veled?

- Nem tudom – súgja halkan és a szemébe könnyek szöknek. - Nem tudom, hogyan jutottam idáig – és megint a haját kezdi babrálni. - Most is... el kellett szöknöm. Nem viccelek. Dénes szó szerint fogva tart. És nem tudom, hogyan jutottunk idáig. De én ezt már nem akarom. Félek. Elveszi a telefonomat és csak heti egyszer beszélhetek anyuékkal, akkor is ott ül mellettem. Neked sem tudtam írni, azt sem hagyta, hogy felhívjalak.

Eleinte csak azt nem akarta, hogy munkát vállaljak az új helyen, mert olyan sok mindent kell csinálni a ház és az állatok körül, aztán valahogy lassan minden kicsúszott az irányításom alól. Már nem én vagyok a saját életem ura... ő rendelkezik felettem. De elhatároztam, hogy ennek vége! Eddig olyan voltam, mint a béka, aki várja, hogy lassan megfőjön az alágyújtott kondérban... észre sem vettem, hogy apránként teljesen elveszítem önmagam. Szégyen vagy nem szégyen, de segítségre van szükségem.
- Segítséget kérni sosem szégyen! - fogom meg a kezét és tudom, hogy hiába alig beszéltünk az elmúlt egy évben, hiába gondoltam azt, hogy Vivi a nagy boldogságában elfelejtette a legjobb barátnőjét, minden erőmmel azon leszek, hogy ismét az a lány legyen, aki mindig is volt.

Nyitókép: Shutterstock