Meghalt a kutyám és vele haltam én is

Pityit még a szüleimtől kaptam ajándékba. Amióta az eszemet tudom, azóta rágtam a fülüket, hogy szeretnék egy kiskutyát, ők azonban sosem engedtek a hisztimnek, "egy kutya nem való a panelba" mondták, és nem tudtam őket semmivel sem meggyőzni. Hiába ajánlkoztam, hiába ígértem meg mindent, nem akarták, hogy bármilyen állattól legyen hangos-szagos a lakás.

Ezért is volt meglepő, sőt, meghökkentő, hogy a diplomaajándékom nem pénz vagy autó, hanem egy kiskutya volt. A diplomaosztó utáni közös, nagy családi vacsoránál apa egyszer csak felpattant, kiment az ajtón, majd percekkel később, a gyors lépcsőzéstől kifulladva, lihegve állt az ajtóban, kezében egy pórázzal, aminek a végén, a földön ott kuporgott egy aprócska, foltos szőrgombóc. Pityi.

Hogy miért ez a... ez volt a neve? A vacsoránál ott volt édesanyám testvérének alig egypár éves kisfia, aki bolyongó léptekkel odatotyogott a padlón kuporgó szőrpamacshoz, esetlen mozdulatokkal megsimogatta, majd felénk fordulva annyit mondott, hogy "de pityi".

Mindennek már tizenkét éve, és amióta a felnőtt eszemet tudom, amióta saját, önálló életem van, és nem függök a szülőktől, az oktatási rendszertől, azóta Pityi mindig velem volt. Ott volt az ágyamban (igen, velem aludhatott), elkísért mindenhova, együtt néztük a kedvenc netflixes sorozataimat, az ölemben feküdt akkor is, amikor megkaptam apa halálhírét, amikor a gyász egy váratlan pillanatban, csillapíthatatlan zokogás formájában kitört belőlem és a konyha padlójára kényszerített...

Osztoztunk egymás örömében és fájdalmában. Nagyokat sétáltunk és kirándultunk és persze rengeteget nevettünk. Ha rossz volt a kedvem, mindig hozta a kedvenc játékait, hogy felvidítson, hiszen azt gondolta, ha neki ezek a tárgyak örömet okoznak, biztos nekem is segítenek majd... Nekem ő segített, az hogy velem volt, hogy feltétel nélkül szeretett, hogy helyet adott a szívében, hogy velem akart és szeretett lenni és én se cseréltem volna le őt senkire.

Pasik jöttek és mentek az életemben, egyik munka váltotta a másikat, Pityi azonban állandó volt. A támaszom, a barátom, a kutyám. Aki viszont már nincs többé, és nélküle sokkal csendesebb, fakóbb és szürkébb az életem, a lakásom és úgy érzem, nincs értelme semminek. Minek dolgozzak, ha nem tudok neki ajándékot vagy jutalomfalatot venni? Minek sétálgassak vagy kiránduljak, ha nincs valaki, akivel megszimatolhatjuk a kerítések alját, nincs akivel kergessük a gyíkokat.

Már több hete annak, hogy elment, de az ágya és a takarója, a játékosdoboza, a tálkája, minden ugyanott van, ahol az elmúlt években. Nem akarom elpakolni egyiket sem, mert azzal véglegessé válna minden, ténylegessé a visszafordíthatatlan, hogy Pityi elment. Így most olyan, mintha csak a másik szobában aludna, és bármikor boldogan csaholva befuthatna a nappaliba vagy a konyhába, hogy kérje a nasit vagy a sétát.

Már több hete annak, hogy elment, de még mindig előfordul, hogy az ajtóban állva leakasztom a pórázt és szólongatom, hogy még munka előtt sétáljunk egyet. Boldog percek ezek, mert a reggeli robotpilóta üzemmódban hirtelen el se jut a tudatomig, hogy már nincs, viszont éles fájdalommal hasít belém a felismerés, hogy hiába várok rá... Fájt, amikor apát elveszítettem, de nem hittem volna, hogy egy kutya iránt érzett gyász még ennél is szívszaggatóbb lehet.

Úgy érzem, hogy meghalt bennem valami, hogy a szívem már nem úgy ver, mint eddig, hogy megszürkült az ereimben a vér, hogy kevesebb vagyok, egy nem teljes ember. Nem tudom, hogy ez enyhülhet-e valaha, és lesz-e esélye bárkinek is, akár embernek, akár egy másik kutyának betöltenie az űrt, amit Pityi hagyott bennem.

Nyitókép: Shutterstock