Arra ébredtem, hogy erőszak áldozata lettem... (18+)

Összeragadt szemhéjaim alig mozdulnak, az ébredés robbanásszerűen érkezik az agyamba és a gyomromba. Ez lenne hát a mai reggel simogató üdvözlete? Jobb alkaromra támaszkodva próbálom elindítani a felkelés mozdulatsorát; első nekifutásra sikertelenül visszazuhanok a párnára. Pár pillanatig így fekszem hanyatt, majd újra próbálkozom. Ezúttal a törzsem végre függőlegesbe emelkedik, a lábaimat pedig a padlóra lököm. Fel kellene állni, csak előbb megvárom, míg a szédülés alábbhagy. Gyerünk! Csípőm mellett futó kezeimmel rásegítek, és így végre felállok. Atyaég, mi ez a fájdalom?

A szobában sötét van, de látom az ablak fényes körvonalait. Odatántorgok – minden lépés feszülő fájdalmat okoz -, elhúzom a nehézkes sötétítőt. Szembeköp a nap, önkéntelenül összeszorítom a szemem. Fák, utca, egy kocsi, még több fa. Próbálom a szemhéjaim résén keresztül ismerőssé tenni a helyet, de nem megy. Visszaengedem a függönyt, hirtelen még sötétebb lesz bent. Elindulok a másik irányba, biztos van valahol egy ajtó, ki akarok innen menni. Igen, megvan! A szemem hamar megszokja a fényt, lenézek, látom, hogy a karom, a hasam és a combom is véres. Mi a fene? Körbe forgok, tükröt keresek. Ott a fürdőszoba, nincs becsukva.

Felkattintom a villanyt, az émelygés erősödik, belekapaszkodok a mosdóba, és kiadom a gyomrom tartalmát. Így jobb. Megengedem a vizet, belecsapom az arcomba. Most tisztábban látok. Végig mérem a testemet; meztelen, itt-ott narancssárgára színezte a vér, horzsolások és karcolások vannak mindenütt. Csábít a zuhanyzó, de helyette inkább csak elveszek egy törülközőt, és magamra tekerem. Összeszorítja a mellkasom, nehezebben veszem tőle a levegőt, de jó érzés, puha, és védettebbnek érzem magam tőle.

Kilépek a fürdőszobából, körbe nézek, de semmi sem ismerős, még nem jártam itt. Eltökélten visszatántorgok az előző szobába, remélve, hogy találok valamit. A sötét már zavar, elhúzom a függönyt. Az ágy hatalmas, piros lepedőjén fehér takaró és párnák, az egyik oldalán én feküdtem – látszik a párnán a szemfestékem lenyomata -, a másikon pedig mintha valaki még most is aludna. Nem látom, csak a haját, magára húzta a paplant. Odalépek mellé, a szívem gyorsan és ütemét vesztve kezd el verni. Bizonytalanul megtámasztom magam mellette az ágyon, szinte roppan a lepedő a tenyerem súlya alatt.

Mi ez? Hirtelen mozdulattal emelem fel a takarót. Nem érzek félelmet, sem megbánást, sem sajnálatot, miközben feltárul előttem egy férfi, egy véres férfi, egy halott férfi. Mellette ébredtem. Ismerem őt? Lefeküdtünk az éjjel? Akartam én is? Szemem átkúszik a karomra, lassan benyúlok a combjaim közé, kissé felhúzva a törülközőt. Felszisszenek. Nem akartam. Lépek egyet hátra, valami keményet érzek a talpam alatt. Lenézek, egy kés az. Meg se lep, hogy véres.

Lapozz, a novella a következő oldalon folytatódik!

Vájkálok az agyamban, az emlékeimben, de nem tudok az ébredés előtti pillanatnál korábbra visszagondolni. Mi a fene történt itt? Meglepő nyugodtsággal nézek körbe a szobán; tarka szőnyeg, szekrény, állólámpa, apró asztal, rajta egy hatalmas kristály hamutál, mely mintha a szoba túlságos átlagosságát lenne hivatott ellensúlyozni. Közelebb lépek hozzá, benne van egy félig égett cigaretta, egyből az ujjaim közé veszem. Automatikusan a zsebem felé nyúlok tüzet keresve. A törülköző azonban nem sokat segíthet ebben.

Kissé feszülten kezdek kutatni a szememmel, és pár pillanattal később rá is találok egy gyufára. Ki használ manapság gyufát? Apró sercegés, rágyújtok. A füst megtölti a tüdőmet, a nikotin szétárad az ereimben, szívem pedig szétpumpája az egész testemben. Leülök a padlóra, annyira átadom magam ennek az érzésnek. Elégedettség telepszik rám, ahogy nézem a fényben úszó füstöt szétoszlani. Túl hamar végig ég ez az átkozott cigaretta. Velem szemben ott a szekrény, felállok és kinyitom. Bedobálva ruhákat találok. Lassú, magától értetődő mozdulatokkal felhúzom a farmert és a megszakadt trikót. Égni kezd a szemem, letörlöm a könnyeket. Undorodom attól, hogy tovább itt maradjak.

Csak most tűnik fel, hogy szörnyű bűz terjeng, és szinte szétreped a fejem. Innom kell. Hamar megtalálom a konyhát – nem lehet nagy ez a ház. Iszonyatos a felfordulás, a koszos tányérok egymáson fetrengenek. Találnom kell valami tisztát, valami érintetlent. Kinyitom a hűtőt, az alsó polcon találok egy dobozos sört. Egyből kiveszem. Szisszenés, ez jó, nagyon jó. A doboz fala izzadni kezd a kezemben, nedves lesz tőle a tenyerem. Látom már a bejárati ajtót. Kortyolok még egyet, közben elindulok, de ekkor tompa fájdalom hasít a talpamba. Basszus! - leöntöm magam. Felemelem a lábamat, alatta piros cseppes, széttört üvegpohár. Remek! Eldobom a sört, hangosan puffan a járólapon. Most már tényleg ki kell mennem innen! Az első lépésnél érzem, hogy egy üvegdarab bennem maradt. A hátam mögött megemelem a lábamat – közben az egyik kezemmel kapaszkodok a pultba -, és egy határozott mozdulattal kihúzom. Uh! Végre kint van, kissé bicegve, de eljutok az ajtóig.

Kilépek az utcára. A nap perzseli a bőröm - egész biztos, hogy már nem reggel van -, szinte látom, ahogy füst párolog az itt-ott megnyílt felszín alól. Hunyorítva először balra fordítom a fejem - autóút autók nélkül, járda járókelők nélkül -, majd jobbra – csupasz földút, fák és bokrok. Jobbra indulok. Érzem, ahogy a csend a sebeimen keresztül beférkőzik a vénáimba, együtt áramlik a véremmel, egyenesen a szívem felé. Gyenge leszek tőle, mintha kitépne egy darabot belőlem. A fák árnyékában haladok, néha rám tör a köhögés, és időnként megállok, hogy visszanézzek. Nem látok semmit, csak a vércseppes lábnyomaimat és egy rendőrautó szirénáját, ahogy közelít felém.

Vépy Renáta novellája

Nyitókép: Shutterstock