Félelem és szenvedés szaga keveredett a kórteremben...

A fejem búbjáig húzom a takarót a fehér kórházi ágyon. A körülmények tragikusak... A kórteremben a félelem szaga keveredik az abszurd helyzetek sokaságával.

Utóbbiakból akad bőven, pedig még csak ma éjszaka kerültem be az osztályra. A legrosszabbon, a kibírhatatlan fájdalmon már túl vagyok, de a sok ágyas betegszoba bőven ad okot a további aggódásra.

Egy borzas hajú nő szellemként bolyong kórházi hálóingében, majd - pelenkáját az ágyamon hagyva - kotorászni kezd a szekrényemben. Közben egy újabb "vendég" érkezik: egy epefájdalmaktól összegörnyedt hölgy. Az állandó történések miatt képtelenség aludni vagy pihenni, ráadásul láthatatlannak érzem magam...

A szoba ajtajára ki lehetne tenni a "teltház" cédulát, hiszen az utolsó hely is elkelt, azonban nem csak ez nyomaszt. Miután lekötözik a bolyongó hölgyet egy másik szobában, a fiatal orvos szájából a következő mondat hangzik el az "epebajos" ágya mellett: "Rá jobban figyeljetek oda, mert orvos kolléga!"  

Na, ekkor kezdek el igazán félni. Nem elég a szellemjárás, a "ki tudja, mi bajom van" és a "nem foglalkoznak velem eléggé" tudat. Még azzal is szembe kell néznem, hogy - mivel nem vagyok kivételes személy -, kevésbé figyelnek rám oda...

Mi lesz velem? Eddig sem váltottam ki túlzott törődést a nővérekből, ezek után pedig még inkább hátrébb lettem rangsorolva. Az sem vigasztal, hogy a többiek is így jártak a kórteremben. Mindeközben a szomszéd szobában lekötözött nő folyamatos kiabálással jelzi, hogy ő bizony szomjas, és a WC-re is ki kell mennie. Ez azonban senkit sem hat meg... A nővérek nem jelentkeznek - csak amikor már a többi beteg is hangosan panaszkodik emiatt. A folyosó végéről ordítják oda: ha nem hallgat el, akkor be fogják katéterezni.

Forrás: Shutterstock

Ébren vagyok, vagy álmodom? Megcsípem magam, hatalmasat szisszenek, ezek után pedig úgy érzem, mintha egy tragikomédiába csöppentem volna. Az egyik, ami megdöbbent, az a nővérek szenvtelensége és érzéketlensége.

Tudom, hogy rengeteg kórházi ápoló az emberségesség jegyében heroikus küzdelmet folytat a kórházi mindennapokban. Tudom, hogy sokan majd beleszakadnak, hogy élhetőbbé tegyék a rendszert - de most pont egy sincs itt közülük. Csak azok vannak itt, akiknek nem ezt a szakmát kellett volna választaniuk, vagy évekkel ezelőtt váltaniuk kellett volna. Mert van, akinek nem való ez a hivatás...

Azzal is tisztában vagyok, hogy nem könnyű a betegekkel, hiszen sok esetben fájdalmakkal küszködnek, és lelkileg is megviseli őket a betegség, ezért nyűgösek. A többség mégis inkább rendkívül együttműködő és hálás, főleg akkor, ha empatikusan közelítenek felé. Legtöbbször nem tehetnek róla, ha "magukon kívül" vannak, hiszen a gyógyszerek vagy valamilyen agyi működészavar miatt viselkednek így.

Mindennek tudatában - bár engem is zavar a leszíjazott nő hangoskodása -, a betegeken is elképedek, amiért semmilyen empátiát nem tanúsítanak szobatársuk irányába. Csúnyán leteremtik a magán kívül lévő asszonyt, ahelyett, hogy egy pohár vizet adnának neki.  

Ezek után nyitott szemmel várom a reggelt - hátha kiderül, hogy ez az egész csak egy rémálom.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek