A nap, amikor minden el van b*szódva!
Korán ébredek, mert dolgozni kell. Mindennapos, a legtöbben így élnek, én is hosszú évek óta, ma mégis különösen megvisel. Úgy kelek ki az ágyból, mint egy élőhalott, az érzést pedig csak erősíti, mikor szembe jön velem a tükör. Jesszusom! Kiáltanék, de még ahhoz is fáradt vagyok.
Kávé feltesz, bambulás, kávé lefő, kitöltés, majd magam elé meredve megiszom. Semmit sem javít se a közérzetemen, se az energiaszintemen. Mindegy, lassan indulni kell, vagyis gyorsan. Fürdőszoba: fogmosás, smink – csak alapozó, mert érzem, nem ma fogom megismerni leendő férjemet -, gyors öltözés, utána egy hajgumival frizura 10 másodperc alatt belő, és már kulcs a zárban.
Persze esik, persze nincs időm visszamenni esernyőért, persze kimarad egy járat, persze tömegnyomor, mindenki hozzám ér, az emberek rátaposnak a lábamra, hangosak, zajosak, gyűlölök mindenkit. Nem akarok mást, csak leszállni, szabadulni. Nem is vártam mást, a busz úgy áll be a megállóba, hogy lehetetlen kikerülni a bokáig elmerülős pocsolyát. Jessz!
Beérek, laptop felnyit, én pedig kávészünetről kávészünetig próbálom túlélni nem csak a munkát, de a munkatársaimat is. Meglepődöm azon, hogy eddig kedveltem a velük való csacsogást, nem zavart a nevetgélésük, és nem bosszantott fel a telefonom „e-mail érkezett" pittyegése.
Végre vége. No, nem a napnak, csak a melónak. Jellemző, hogy napközben nem esett, most viszont, hogy indulok, szakad. Hasonló kört futok, mint reggel, annyi különbséggel, hogy most még fáradtabb vagyok, és még jobban zavarnak az emberek.
Hazaérve ledobom a táskám, a cipőm, fejben már eresztem is a meleg vizet a kádba, mikor felhív az egyik barátnőm sírva.Pontosan tudom, hogy miért sír, azt is, hogy mit és hogyan fogja elmondani, de egy csepp empátiát sem érzek magamban ehhez a lelki simogatáshoz, ezért csak annyit mondok: „Hallgatlak, mesélj!". Kihangosítom a telefont, leheveredek a kanapéra egy pohár borral, de az először csak kilöttyen a leülésem keltette lökéshullámok hatására, majd reflexeim lassulásának köszönhetően későn kapcsolok, és még le is ejtem a világosszürke szőnyegre. Nézem az eltört poharat, a vörös foltot, közben a háttérben barátnőm beszél, de nem értem csak hallom... úgy érzem, ordítanom kéne, aztán rájövök, hogy simán megtehetem.
Meglepődöm, de a telefonom már nem jelez hívást, szeretnék meginni végre nyugiban egy pohár bort, de semmi kedvem sincs feltakarítani az előző romjait, így csak elnyúlok a kanapén, magamra húzok egy plédet, és a feszültségtől könnyes szememet lehunyom.
Késő hajnalban ébredek arra, hogy nagyon kell pisilnem. Kicselezem az eltört poharat, a sötét konyhán át bevetődök a fürdőbe. A vécén ülve apró görcs fut át az alhasamon, és már értem is, hogy miért volt az előző napom totálisan elb*szódva. Felállok, majd az alsó polcról leveszem a tamponos dobozt.
Nyitókép: Shutterstock