“Csapkodni kell a kis melleket, attól megnőnek” - mondta bölcsen az exem
A női mell mindig is az érzékiség, a termékenység szimbólumának számított. A történelem során számtalanszor ihlette meg a művészeket, rengeteg érdekes alkotás született a keblek imádatának és csodálatának jegyében.
Ezeket a szobrokat, festményeket, rajzokat és egyéb műveket elnézve egyértelművé válik, hogy minden korszaknak megvolt a maga mellideálja. Egyes kultúrák a hatalmas, lógó emlőket idealizálták, míg másutt a középméretű, kerek típus számított kívánatosnak, de sok hegyes, előreálló, hosszúkás keblű nőábrázolást is megfigyelhettünk, főleg a természeti népeknél.
Ízlések és pofonok, ám az szinte mindegyik kreálmányra jellemző, hogy valami mindig domborodik a hölgyalak mellkasán. Úgy vettem észre, hogy a pattanásméretű ciciket csak egy szűk réteg találja vonzónak, köztük pedig nyilván sok a pedofil. (De javítsatok ki, ha tévedek!)
Persze sokan vallják, hogy elsősorban nem a nagyság, hanem a forma számít, illetve az, hogy a mellek feszesek, üdék legyenek. Én ezzel az állásponttal teljes mértékben egyetértek, ám ettől függetlenül számtalanszor megfordult a fejemben, hogy 75A-s méretemet műtéti úton kellene felturbózni.
Nem voltam mindig „mellben tiszta apja" típus, tiniként még egészen észrevehető idomokkal rendelkeztem. Aztán ahogy egyre többet edzettem, csökkent a testzsírszázalékom, és, ahogy ez legtöbbször lenni szokott, ment vele a mellem zsírszövete is.
75B-ről 75A-ra zsugorodtam, manapság ráadásul a kisebb kosárban is csak akkor vagyok képes érdemi dekoltázst felmutatni, ha super push upos fazont viselek. (Azért nem panaszkodom, a ciklusom utolsó hetében egész szép a látvány, mivel sok társamhoz hasonlóan az én kebleimet is duzzasztja-apasztja a hormonok összjátéka.)
Bár a párkapcsolataim során, illetve az intimitás terén általában nem okoztak problémát az adottságaim, párszor előfordult, hogy igen kínos helyzetbe kerültem egy-egy éretlen megjegyzés miatt.
Egy nálam néhány évvel fiatalabb partnerem, akivel akkor már vagy négy-öt hónapja együtt voltunk, egyszer közölte, hogy látott egy dokumentumfilmet, melyben bemutatták, hogyan zajlik a mellnövelő procedúra egyes ázsiai népcsoportoknál.
A tradicionális technika gyúrást, masszázst és csapkodást foglal magába, melyek állítólag növekedésre késztetik a kebleket. A sráccal épp ágyban fekve beszélgettünk erről, és ő úgy döntött, poénból be is mutatja az én melleimen ezt a módszert. Az volt életem egyik legmegalázóbb élménye, és erre rátett egy lapáttal, hogy épp aznap voltam kozmetikusnál, tehát különösen szépnek, kívánatosnak éreztem magam, s nem értettem, mivel érdemeltem ki ezt az infantilis és érzéketlen bánásmódot.
Nyilván többször eszembe jutott a mellplasztika, melynek alaposan utána is néztem, ám eddig valahogy nem sikerült rávennem magam. Leginkább azért nem, mert még soha nem akartam azt igazán. A jelenlegi méreteimmel is fantasztikus emberek tetszését sikerült elnyernem, és bár maximalistaként mindig törekszem arra, hogy jobb és jobb legyek, ha A-s kosárral is kellek, minek gyötörjem magam?
Úgy vagyok vele, hogy a műtét mindig ott lesz B tervként, de egyelőre nem érzem, hogy megérné másfél milliót kiadni azért, hogy fél évig szenvedjek, vállaljam a szövődmények kockázatát (durva példákat láttam a közvetlen környezetemben), illetve a kényelmetlenséget, amit a több számmal nagyobb keblek eredményeznének.
Őszintén szólva imádom, hogy sportolás és más típusú fizikai aktivitás közben nem zavar két szilikonlabda a mellkasomon, nem szükséges odafigyelnem rájuk bizonyos tevékenységek közben, valamint nem kell a tokosodástól, a szivárgástól vagy egyéb borzalmaktól tartanom.
Aztán lehet, hogy fél év múlva meggondolom magam és pont nem fog érdekelni a sok rémisztgetés, mert minden vágyam lesz két érzéki, kemény, álló mell. Ki tudja, mit hoz a jövő? Én nyitott vagyok a változásra, de semmit nem szeretnék erőltetni.
Nyitókép: Shutterstock