A tükörből néz vissza rám az elhunyt édesapám

A szüleim sokat veszekedtek, de nekem ennek ellenére jó gyermekkorom volt. Sosem csattant rajtam az a bizonyos ostor, engem nem bántottak és ha hangoskodtak is, csak nagy ritkán érzékeltem abból bármit is. A konfliktus az italban gyökerezett, és csak később tudtam meg, pontosabban csak felnőtt fejjel értettem meg, miért nem tudott szabadulni édesapa az alkohol szorító fogságából.

Nem volt egyszerű gyermekkora, az ő apja, - akit én sosem ismertem, mivel már a születésem előtt meghalt -, egy iszákos, agresszív, a családját testi és lelki terrorban tartó ember volt. Nem hiszek a vele született gonoszságban, ellenben a generációról generációra öröklődő traumákban igen, így a nagypapát sem tudom felelőssé tenni a bajokért. Mindenkinek megvan a maga keresztje, és nem tudhatjuk, ki miért lett olyan ember, amilyen.

Egyszóval apa első évei a Földön nem teltek békességben, gazdagságban, így nem csoda, hogy már fiatalon elmenekült otthonról. Ennek persze az iskola látta kárát, a neveltetés, az egészséges családi és apai minta hiánya pedig későbbi, már felnőtt éveire is rányomta a bélyegét. Hogy feledni tudja a traumákat, a gyerekként átélt szörnyűségeket, az italhoz nyúlt, mint legegyszerűbb, azonnali megoldást és feloldozást kínáló varázsszerhez.

Az alkoholizmusának igazi okait azonban csak ő tudta, sem anya, sem pedig én, a kisgyerek nem volt ebbe beavatva, így mi csak azt láttuk, hogy bármikor elmegy otthonról, vagy részegen tér haza, vagy pedig a táskájában becsempészett italtól lesz kába estére. Anya zéró toleranciát hirdetett, ő maga még az ünnepeken sem ivott, ezért nem tűrte a piát, így pedig a részeg apámat sem a háznál. Nem volt hét, hogy ne zavarta volna el. Én pedig örültem minden percnek, amikor apa nem volt otthon.

A végső szakításra akkor került, amikor anyával egy másik városba költöztünk, az új címet még a rokonok sem tudták, nehogy valaki elkotyogja apának. Nem akartuk, hogy megtaláljon minket. Emlékszem, sokáig lopva figyeltem minden járókelőt az utcán, és ha valakinek rövid, őszes-fekete haja és mokány testalkata volt, azonnal felugrott a pulzusom és megpróbáltam elsurranni. Persze egyszer sem találkoztam össze vele, nem is tudtam volna, mert nem sokkal a költözésünk után kórházba került.

Az éveken át folytatott kemény italozás tönkretette a szerveit és magányosan, egy kórházi ágyban, idegenekkel körülvéve hunyta le a szemeit. Borzasztó halál, senkinek se kívánnék ilyet, ellenségemnek se, nemhogy az édesapámnak. Anya azonban szándékosan nem mondott nekem semmit, és utólag örülök is ennek, mert a beteg apa látványa örökre beleégett volna az emlékezetembe. Anyának azonban olyan lelkiismeret-furdalást okozott az, hogy anno magára hagytuk apát, hogy a mai napig emészti magát miatta. Sőt azt hiszi, ő okozta a halálát.

Már három éve, hogy elment, és nagyon furcsa, hogy míg korábban menekültem előle, és örültem, ha nem volt velünk, most azt érzem, minden nap itt van velem. Ha belenézek a tükörbe nem tudom nem látni a vonásait, az arccsontom vonala, a szemem, az őszülő hajszálaim... Minden rá emlékeztet. Ettől eleinte nagyon megrémültem, hiszen nem akartam rá hasonlítani, nem akartam rá emlékezni. De aztán valahogy mégis megbékéltem a megváltoztathatatlannal.

Három éve, hogy nincs köztünk, mégis úgy érzem, szorosabb a viszonyom édesapával, mint volt egykoron. Megértem őt, átérzem, min ment keresztül, és összeszorul a torkom, ha arra gondolok, hogy távozott el a Földről. Olyan furcsa, hogy nincs, és múlt időben kell róla fogalmaznom, mivel olyan, mintha élné a saját életét, tőlünk távol, egy másik világban. Lehet, hogy így is van.

Nyitókép: Shutterstock