A tükörből néz vissza rám az elhunyt édesapám

Sosem volt szoros a viszonyunk, és ez csak rajtam múlt. Ő próbált közeledni, próbált szeretni, sőt szeretett is, én viszont mindig anyához húztam, mindig neki adtam igazat a vitás helyzetekben, és fájó visszaemlékezni arra, mennyire örültem, amikor apa elment otthonról.

A szüleim sokat veszekedtek, de nekem ennek ellenére jó gyermekkorom volt. Sosem csattant rajtam az a bizonyos ostor, engem nem bántottak és ha hangoskodtak is, csak nagy ritkán érzékeltem abból bármit is. A konfliktus az italban gyökerezett, és csak később tudtam meg, pontosabban csak felnőtt fejjel értettem meg, miért nem tudott szabadulni édesapa az alkohol szorító fogságából.

Nem volt egyszerű gyermekkora, az ő apja, - akit én sosem ismertem, mivel már a születésem előtt meghalt -, egy iszákos, agresszív, a családját testi és lelki terrorban tartó ember volt. Nem hiszek a vele született gonoszságban, ellenben a generációról generációra öröklődő traumákban igen, így a nagypapát sem tudom felelőssé tenni a bajokért. Mindenkinek megvan a maga keresztje, és nem tudhatjuk, ki miért lett olyan ember, amilyen.

Egyszóval apa első évei a Földön nem teltek békességben, gazdagságban, így nem csoda, hogy már fiatalon elmenekült otthonról. Ennek persze az iskola látta kárát, a neveltetés, az egészséges családi és apai minta hiánya pedig későbbi, már felnőtt éveire is rányomta a bélyegét. Hogy feledni tudja a traumákat, a gyerekként átélt szörnyűségeket, az italhoz nyúlt, mint legegyszerűbb, azonnali megoldást és feloldozást kínáló varázsszerhez.

Forrás: Shutterstock

Az alkoholizmusának igazi okait azonban csak ő tudta, sem anya, sem pedig én, a kisgyerek nem volt ebbe beavatva, így mi csak azt láttuk, hogy bármikor elmegy otthonról, vagy részegen tér haza, vagy pedig a táskájában becsempészett italtól lesz kába estére. Anya zéró toleranciát hirdetett, ő maga még az ünnepeken sem ivott, ezért nem tűrte a piát, így pedig a részeg apámat sem a háznál. Nem volt hét, hogy ne zavarta volna el. Én pedig örültem minden percnek, amikor apa nem volt otthon.

Annyit láttam, hogy ha apa részeg, az anyának rossz, és erre az egyetlen megoldás az, ha nincs velünk.

A végső szakításra akkor került, amikor anyával egy másik városba költöztünk, az új címet még a rokonok sem tudták, nehogy valaki elkotyogja apának. Nem akartuk, hogy megtaláljon minket. Emlékszem, sokáig lopva figyeltem minden járókelőt az utcán, és ha valakinek rövid, őszes-fekete haja és mokány testalkata volt, azonnal felugrott a pulzusom és megpróbáltam elsurranni. Persze egyszer sem találkoztam össze vele, nem is tudtam volna, mert nem sokkal a költözésünk után kórházba került.

Az éveken át folytatott kemény italozás tönkretette a szerveit és magányosan, egy kórházi ágyban, idegenekkel körülvéve hunyta le a szemeit. Borzasztó halál, senkinek se kívánnék ilyet, ellenségemnek se, nemhogy az édesapámnak. Anya azonban szándékosan nem mondott nekem semmit, és utólag örülök is ennek, mert a beteg apa látványa örökre beleégett volna az emlékezetembe. Anyának azonban olyan lelkiismeret-furdalást okozott az, hogy anno magára hagytuk apát, hogy a mai napig emészti magát miatta. Sőt azt hiszi, ő okozta a halálát.

Már három éve, hogy elment, és nagyon furcsa, hogy míg korábban menekültem előle, és örültem, ha nem volt velünk, most azt érzem, minden nap itt van velem. Ha belenézek a tükörbe nem tudom nem látni a vonásait, az arccsontom vonala, a szemem, az őszülő hajszálaim... Minden rá emlékeztet. Ettől eleinte nagyon megrémültem, hiszen nem akartam rá hasonlítani, nem akartam rá emlékezni. De aztán valahogy mégis megbékéltem a megváltoztathatatlannal.

Három éve, hogy nincs köztünk, mégis úgy érzem, szorosabb a viszonyom édesapával, mint volt egykoron. Megértem őt, átérzem, min ment keresztül, és összeszorul a torkom, ha arra gondolok, hogy távozott el a Földről. Olyan furcsa, hogy nincs, és múlt időben kell róla fogalmaznom, mivel olyan, mintha élné a saját életét, tőlünk távol, egy másik világban. Lehet, hogy így is van.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek