Tehetetlenül, idegenekkel körülvéve sötétült el számára a világ

Nagyon nehéz nekem beszélni a gyászról. Kisgyerekként rettegtem a haláltól, attól a gondolattól, hogy ha már nem leszek, a világ akkor is megy tovább. Ebbe belegondolni még most is rossz érzés.

Tisztán emlékszem arra a pillanatra, amikor a semmiből, egyszer csak tudatosult bennem mindez. Ülök a szobámban, az ívelt formájú fotelágyon, bámulok kifelé a paneltömb emeleti ablakán át az egyre mélyebb kékbe hajló égbolt felé. A szomszédos lakásokból kiszűrődő neonok vibrálása töri csak meg a sötétséget, miközben a nappali fény helyét átveszi a szoba sarkában álló bohócos íróasztali lámpa sárgasága.

Általános iskolás lehettem ekkor, pontosan nem emlékszem, hány éves voltam, vagy milyen hónapot írtunk, de azt tudom, hogy abban a pillanatban csapott belém a felismerés: az életünk véget érhet. A szemem előtt láttam, ahogy nem vagyok, a Föld pedig forog tovább az idők végeztéig. Mindebből, ami utánam jön, én pedig már semmit sem érzékelhetek. Ettől annyira megrémültem, hogy remegve, a zokogás fojtásától megnémulva rohantam anyához. Lehet, hogy nem a semmiből jött ez az érzés, történt előtte valami a családunkban, a környezetünkben, de ez a részlet kitörlődött.

Az elmúlás gondolata és a haláltól való félelem viszont velem maradt. Eleinte erősen élt bennem, majd az évek során szépen a háttérbe szorult, a helyét átvették a jelenben fontos dolgok, kamaszkori, majd felnőttes problémák. Két évvel ezelőtt azonban visszatért az életembe. Újra felkapcsolódott a bohócos lámpa sárga fénye, ami most alattomosan szűrődik át azon a gyerekjáték-halmon, amit évek alatt gondosan pakoltam fel elé.

2019-ben meghalt az apám. Megint csak belém égett egy pillanat. Egyetemen voltam aznap, a tavaszi szemeszter utolsó heteit tapostuk, eszméleten hangulatban teltek az órák. A csoporttársakkal megvitattunk ezer és egy témát, a közélettől a külföldiekkel való randizáson át a hálózati kommunikációig. Hatalmasakat kortyoltam a szellemi pezsgőtabletta pezsdítette pohár vízből. Hazaértem, az arcomon mosollyal. Bementem a szobámba és épp átöltöztem, amikor anya bejött és csak annyit mondott... nem is emlékszem már, micsodát, de ahogy kimondta, azonnal sírva fakadt. Megöleltük egymást, én pedig nem tudtam, mit mondjak vagy csináljak.

Apa beteg volt, évek óta küzdött a démonával, ami végül az életébe került. Emlékszem, ahogy anya elmesélte, hogyan halt meg, éreztem ahogy összeszorul a szívem, borzasztó lehetett. 51 évesen, tehetetlenül, idegenekkel körülvéve sötétült el számára a világ.

Forrás: Shutterstock

Nagyon jó gyerekkorom volt, persze a szüleim veszekedtek egymással, de én sosem szenvedtem ennek kárát. Hacsak azt nem, hogy nem bírtam a feszült időszakokat, a veszekedéstől való alattomosan folyton jelen levő rettegést. Fizikai bántalmazás nem volt, inkább csak verbálisan törtek a tányérok, azonban ez is épp elég ahhoz, hogy a gyerekkori emlékek előtt mégiscsak ott lebegjen egy vékony fekete fátyol.

Apa már hosszú évek óta, talán hét éve nem élt velünk, de anya tartotta vele a kapcsolatot. Naponta többször is telefonáltak. Az utolsó napjaiban is végig segítette, látogatta a kórházban, igyekezett minden tőle telhetőt megtenni. Eközben én semmit sem csináltam. Nem kerestem, pláne nem látogattam őt, a végén persze anya már nem is engedte volna. Legutoljára 2013-ban találkoztam vele, azután soha többet. Nem tudom megmondani, mi vezetett odáig, hogy nyolc évvel ezelőtt végleg kizártam őt az életemből.

Talán mégsem volt idilli a gyerekkor? A szüleim közti állandó veszekedéstől, amit – mondjunk ki – az ital okozott, szabadulni szerettem volna. Nem gyűlöltem apámat, de mindig is anyával tartottam, és azt láttam, hogy neki rossz, amikor apa részegen jön haza. Automatikusan kialakult bennem, hogy ezt a problémát csak úgy tudom a magam számára orvosolni, ha nem beszélek vele többet. Ebben semmi tudatosság nem volt, bele sem gondoltam abba, neki ez hogy eshet, hogy egyetlen gyereke elfordul tőle. A magam jólétét tartottam szem előtt.

Ma már persze tudom, hogy mennyire rossz döntés volt megszakítani vele minden kapcsolatot. Amikor kiderült, hogy beteg, nem vettem komolyan, meg sem fordult a fejemben, hogy meghalhat, nem akartam erről tudomást venni. Annyira végletesen elzártam magamban vele kapcsolatban minden gondolatot, csírájában elfojtottam őket, hogy amikor megtudtam, hogy nincs többé, csak sajnálatot éreztem. Nem ezt érdemelte volna, nem ezt a magányt és kiszolgáltatottságot.

Szórásos temetése volt, gyönyörű időben, Zorán énekével a háttérben vettünk tőle búcsút. Anya egyszerre szorította az én karomat és a karján ülő kiskutyát. Sírt, szinte végig, attól a pillanattól kezdve, hogy bement az irodába a temetőben, egészen a szórásig. Eközben én mit csináltam: semmit. A gyerekjátékokból épített fal, amit évek óta rakosgattam, nem engedte, hogy bármi is utat törjön magának. Egészen mostanáig, ugyanis amikor Mindenszentekkor kimentem a temetőbe és megálltam az oszlopa előtt, majdnem éreztem valamit.

Ez még messze nem az, amit érezni kellene, messze nem a gyász, de ahogy kizártam a körülöttem lévőket és próbáltam felidézni a hangját, a mozdulatait, a vele töltött időt, megéreztem valamit a hiányából. Szokás szerint berezeltem és inkább megráztam magam, csak hogy kimeneküljek az érzésből. De mégis, tartozom neki és magamnak annyival, hogy folyamatosan próbálkozzak. Egyszer csak megint bele tudok nézni a bohócos lámpa sárgájába és kicsordul az a könnycsepp is.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek