A combomra tette a kezét és az autóban akart rám mászni a vezetésoktató

"Azt hiszi, enélkül elengedem vizsgázni?" – tette fel a kérdést olyan természetesen, szégyenkezés nélkül, hogy éreztem, nem ez az első eset, hogy a szavak ebben a sorrendben elhagyják a száját. Nem tudom, hány áldozatot szedett már ez a hiéna, de abban biztos voltam, hogy engem nem fog levadászni!

Ma az autó és a jogosítvány is státuszszimbólum, melyek nélkül nem férfi a férfi, és bizony nem nő a nő sem. Hallottam már olyan végletes ítéletet is, miszerint addig nem vagy teljes értékű felnőtt, amíg nem tanulsz meg vezetni. Nos, talán dacból, de sosem akartam megszerezni a jogosítványt. Teljesen jól elvagyok a tömegközlekedéssel, az iskolába busszal jártam vagy sétáltam, most pedig villamossal megyek a melóba.

Lehet utálni a tömegközlekedést, főleg az utasok miatt, akik nem bírnak viselkedni, de alapjáraton semmi gond a buszokkal, villamosokkal, metrókkal. Számomra kényelmesebb és gyorsabb megoldás mindez, mint az autó, nem beszélve arról, hogy jóval olcsóbb is, ez pedig ma már egy olyan szempont, ami egyre feljebb kerül a fontossági listán. Egy szó mint száz, szeretek tömegközlekedni, és közel a harminchoz úgy éreztem, el is késtem a jogsival.

Forrás: Shutterstock

A barátom szájából persze mindig elhangzik, hogy "Timi, azért nem lenne rossz, ha te is tudnál vezetni.", de nem erőltet semmit, még úgy sem, hogy a nyaralások során egymaga vezet hosszú órákon át. Hogy mégis mi változott, és miért vágtam bele? Épp befejeztem a német nyelvtanfolyamot, ami heti két estére fix programot, elfoglaltságot jelentett, és az edzésekkel együtt kitöltötték a napjaimat. Folyamatosan pörögtem, tanultam, készültem a következő órákra, nem volt lehetőségem sem unatkozni.

A kurzus befejeztével azonban rengeteg időm felszabadult. Mindig is szerettem tanulni, na persze sosem voltam éltanuló, pedáns vagy stréber, de imádtam új dolgokat felfedezni, megismerni. Így végeztem el egy rajztanfolyamot, kerámiaszakkört, tudok furulyázni (nem csak a bőr változaton!), elvégeztem a péksulit és persze az egyetemet sem hagyhatom ki a sorból. Az angol, a török és a német nyelvtanfolyam után nem akartam újabb nyelvet kezdeni és épp a dísznövénykertész kurzusokat böngésztem, amikor Peti felvetette, hogy akár a jogsit is megcsinálhatnám, ha annyira tanulni szeretnék...

Milyen igaza volt! Több iskolát is lecsekkoltam, mire megtaláltam a legszimpatikusabbat. Beiratkoztam és mire észbe kaptam, már az oktató mellett, a volán mögött ültem és élveztem a vezetés semmihez se fogható érzését. Nem mertem beismerni magamnak, hogy vágytam rá, arra a szabadságra, amit az autó ad, és arra az érzésre, hogy irányíthatok egy ekkora járművet.

A KRESZ vizsgán csont nélkül átmentem. Mégis volt haszna annak, hogy folyamatosan tanultam valamit. A gyakorlati képzés viszont már problémát okozott. Jóleső, bizsergető érzés volt először a volán mögé ülni, de amikor lányos zavaromban összekevertem a balt és a jobbat, a féket és a gázt, tudtam, hogy erőltetett menet lesz eljutni a forgalmiig. Az oktató szerencsére rendkívül türelmes és segítőkész volt, úgy éreztem, mintha a saját apám mellett tanulnám a vezetés fortélyait.

Nem gondoltam volna, hogy az egész színjáték lesz, és hosszú napokon át csak bedolgozza magát, hogy a közelembe férkőzhessen.

Forrás: Shutterstock

Nagy küzdelmek árán, elsősorban saját magamat és a félelmeimet kellett legyőznöm, de már csak alig pár kilométer hiányzott ahhoz, hogy elengedjenek a forgalmi vizsgára. Úgy számoltam, ez lesz az utolsó alkalom, hogy az oktató mellett ülök a kormányhoz. Remek volt a hangulatom, ő is mosolygott, a nap is sütött, minden tökéletesnek ígérkezett ahhoz, hogy az utolsó akadályt is sikerrel vegyem. Fel sem tűnt, hogy teljesen új utakon vezet végig engem az oktató.

Hamar kijutottunk a belváros forgatagából és alig húsz perc vezetés után egy külvárosi, családi házas övezetben találtuk magunkat. Az oktató rámutatott az egyik házra, és mondta, álljak meg előtte egy pillanatra. Szépen beparkoltam, iszonyatosan büszke voltam magamra, vonalzóval sem lehetett volna pontosabban megállni a járdaszegély mellett.

Az oktató ekkor a combomra fektette vastag kézfejét és óvatosan megmarkolt.

Egyenesen belenéztem a szemébe és nem láttam semmit, sem zavartságot, sem félelmet, sőt, magabiztosság áradt belőle. Olyan volt a tekintete, mint aki pontosan tudja mit csinál, és hogy következmények nélkül megteheti, amit akar. Megpróbáltam lefejteni szőrös kézfejét a lábamról, de amikor hozzáértem, teljes erejéből megszorított.

Engedjen el! – hallottam, ahogy a hangom hullámzik, egyszerre vékony és kétségbeesett, miközben a férfi az anyósülésen gonosz mosolyra húzta a száját. – Nem hallja?! Engedjen el!
Azt hiszi, enélkül elengedem vizsgálni? Még dolgozni kéne egy kicsit azért a jogosítványért...

Köpni-nyelni sem tudtam. Bámultam rá tátott szájjal, miközben a keze még mindig ott pihent a combomon.

Na, nem nagy áldozat ez egy darabka papírért – mondta, majd elvette az öléből a noteszét, amibe végig jegyzetelt az út során és félreérthetetlen jelzést adott arra, hogy a váltó helyett most mást kell megmarkolnom.

Nem tudom, hány embert tudott már becserkészni ez az állat, de abban biztos voltam, hogy én nem kerülök fel az áldozatai listájára. Megráztam a fejem, és teljes erőmből beleütöttem a dudába. Nyomtam, ahogy bírtam, mert hang nem jött ki a torkomon, nem voltam képes segítségért kiáltani. Az éktelen zaj kijózanította az oktatót és még mielőtt megpróbálhatta volna leszedni a kezem a dudáról, jobb kézzel beleöklöztem a lágyékába.

Kirántottam a kulcsot, kicsatoltam az övemet és miközben kiugrottam a kocsiból, majdnem elsodort egy arra közlekedő autó. Bevágtam az ajtót és bezártam az autót. Az oktató fojtott kiabálását még a csukott autón keresztül is hallottam. Remegő kézzel hívtam a barátomat, miközben az oktató dörömbölve verte az anyósülés ablakát.

Sosem mentem vissza befejezni a jogsit.

Timi történetét Ághy Melind jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek