Jogsi, kocsi és lakás nélkül már semmit sem ér az ember?

Nagyon későn érő típus vagyok. Hiába nyugtattak azzal, hogy "majd eljön a te időd", "mindenki máshol tart az életében" és "nem tudhatod, ki, miket élt át eddig", engem baromira frusztrált, hogy a gimis osztálytársaim felét már eljegyezték, lakásvásárláson törik a fejüket és míg én a tömegközlekedést használom, ők évek óta autóval mennek mindenhova.

Eközben nekem nem hogy autóm, de még jogosítványom sincs, a saját lakásnak pedig a gondolatától is kilométerekre vagyok. Hosszú éveken át nyomasztott, hogy miközben én egy helyben toporgok az életemben, a velem egyidős ismerősök és barátok már jelenként élik az addig csak tervezgetett jövőjüket. Én még mindig az első diplomámért hajtottam, amikor közülük jó páran már a doktori iskolát járták.

Akkor múlt el a szorongásom, amikor megismerkedtem a párommal, és ahogy leválva a szülői házról elkezdtem kialakítani a saját kis életemet. Albérletben kezdtem, mint szerintem sokan mások, főállásban dolgoztam az egyetem mellett, és próbáltam egyedül fenntartani magam a víz felszínén. Nem volt könnyű, de megedzett, főleg a kereskedelmi munka. A német diszkontláncoknál megtanultam, hogyan kell beosztani az időmet és minden tettemért én vagyok a felelős.

Sokkal jobban érzem magam, mióta nem azzal foglalkozom, hol kellene tartanom, és mi az, amim nincs meg.

Nincs jogsim, de nem is hiányzik. Sokan mégis egyfajta státuszszimbólumként tekintenek rá, ami nélkül nem vagy felnőtt, urambocsá' férfi sem. Azon felül, hogy nem tartom magam alkalmasnak a vezetésre, tuti bepánikolnék az első dupla sávos körforgalomban, nem is érzek késztetést arra, hogy én üljek a volán mögött. Kialakult már, hogy a villamoson, buszon és a metrón hogyan utazzak kényelmesen – olvasok, tanulok, kihasználom ezeket az üresjáratokat.

Forrás: Shutterstock

A lakás már más kérdés. Mióta világ a világ, a saját otthon fontos. Nem biztos, hogy a ma emberének jó ez a fajta röghöz kötöttség. Bármikor jöhet egy olyan munka, ami miatt el kell költözni az ország másik végébe, vagy a családgyarapítással kinőjük a két főnek korábban bőven elég kislakást. Hosszú távon talán költségesebb egy albérlet, de én a mobilizáció híve vagyok, sokat költöztünk gyerekkoromban is, de sosem bántam, hogy új utcába, új lakásba kellett hazamennem.

Egy idő után minden környéket kiismer az ember, elhasználja a hely energiáit.

A diploma is státuszszimbólum, de sokat romlott az értéke az elmúlt évtizedekben. Nem azt mondom, hogy nem érdemes továbbtanulni! Fontos, hogy az ember - míg él - képezze magát! Ma viszont rengetegen szereznek diplomát, és a három egyetemi oklevél ér annyit, mint régebben az egy darab egyetemi papír. Azon dolgok közül, amelyek "felnőtté tesznek", legalább ezt már kipipálhattam.

Annyira felgyorsult a világ, olyan sok lehetősége van az embereknek, hogy mindig hajszolunk valamit. Hiába vettünk egy autót, kis idő múlva újat szeretnénk. Megvan ugyan a régóta vágyott lakás, de már szűkös két felnőttnek és egy kisgyereknek. Mindenből újat, jobbat, nagyobbat szeretnénk, főként azért, mert azt látjuk, hogy a kortársaink mindezeket megengedhetik maguknak. Hogy ők már elértek valamit az életben. Közben nem értékeljük mindazt, amit mi megszereztünk.

Ha nem lenne rossz, nem tudnánk milyen a jó. Ha nem lenne bánat, nem tudnánk, mi az öröm. Ilyesmi logika mentén gondolhatjuk, hogy mi kevesebbek vagyunk más embereknél. Látjuk, hogyan élnek, hogy mit mutatnak magukból, és azt hisszük, ők jobbak, mint mi. Szentül hiszem, ha nem foglalkoznánk más életével, elégedettebbek lennénk a sajátunkéval.

Nyitókép: Shuttestock

Ezek is érdekelhetnek