Kérlek, ne hagyd magára a haldokló szeretted...

Sajnos nem rajtunk múlik, hogy mikor távozik el a szerettünk. Nem mondhatjuk a halálnak: csak ne ma! Amit megtehetünk, az az, hogy lehetőségeinkhez mérten annyit vagyunk a haldoklóval, amennyit csak lehet. Egyedül azt ne tegyük meg, hogy hátat fordítunk neki.

Rengeteg időt töltöttem kórházban. Hónapokon át, minden áldott nap. Láttam, hogy öregek, fiatalok egyaránt hogyan mennek be meghalni. Hónapokon, heteken át haldokoltak. Figyeltem, kikhez járnak be és hányszor. Egyes hozzátartozók lelkiismeretesen bejártak mindennap, mások csak háromnaponta, míg megint mások csak hetente.

A nagyi, az apuka, a fiatal harmincas, az érett negyvenes magányosan haldoklott. A rák nem válogat, mindenkit megesz, ha úgy tartja kedve. Abszolút könyörtelen. Amíg napról napra falatozik a gyomorból, a tüdőből, a méhből, addig az ember szenved. Egyedül.

Ezek az emberek a sorsukat elfogadva próbáltak rám mosolyogni, de a szemük könnyel volt telve, mert a jelenlétem a magányra emlékeztette őket: hozzájuk senki nem jött.  

Persze elhiszem, hogy dolgozni kell, és az élet nem állhat meg. Van, mikor az ember, ha akarna sem tudna egész nap ott lenni a szerettével. Csakhogy nem egyszer árulkodott másról a folyosói beszélgetés. Nem egyszer kérdezte tőlem egy-egy hozzátartozó: te ezt hogy bírod? Mert ő rosszul van a látványtól, a szagoktól, a halálhörgéstől, a környező emberek haláltusájától. Nem bírja nézni, ahogy szeretett anyja, felesége szenved.

Én sem bírtam. De megerősödtem, mert ezt kívánta tőlem a helyzet. Nekem is fordult már fel a gyomrom az elviselhetetlen halálszag miatt. Nekem is facsarodott már össze mazsola méretűre a szívem, ha valakit szenvedni láttam.  

Ám egy percig sem gondoltam arra, hogy nem ott van a helyem, és máshol kellene lennem. Az embernek a haldokló mellett van a helye. A lánynak az anyja mellett, az anyának a fia mellett, bárkink is készüljön befejezni földi pályafutását. Senkit sem szabadna magára hagyni és elfordulni tőle. Igaz, az ember erre nem gyúrhat rá, mint egy testépítő versenyre - és hosszú idő lehet, mire megszokja a körülményeket. De az nincs rendjén, hogy magára hagyjuk azt, aki utolsó hónapjait, heteit, tán napjait éli.

Forrás: Shutterstock

Mint írtam, a halál nem üzletel, csak dönt. Nem kérhetjük, hogy szerettünk ne magányosan haljon meg, hanem akkor, amikor mi is jelen vagyunk, és éppen fogjuk a kezét. Vannak, akik olyan "szerencsések", hogy átsegíthetik drága szerettüket a mennyország kapuján. De másoknak csak a telefonos értesítés marad: papa meghalt az éjszaka. Vagy munka közben: az ön édesapja elhunyt. És egyáltalán nem mindegy, hogy akkor mit fogsz érezni.

Átkozod majd magadat, mert nem csak hetente kellett volna hozzá benézni, és így el sem tudtál köszönni? Mert nem bírtad elviselni a haldoklás folyamatát? Vagy bár szomorú és levert leszel, de mégis megkönnyebbült, hogy legalább tegnap mellette voltál? Még utoljára láthattad élve, és elköszönhettél tőle?

Igen, rossz nézni, ahogy szenved, és nem tehetsz érte semmit. Emberpróbáló percenként azon aggódni, hogy vajon lélegzik-e még. Rossz, ha már nem ismer meg és félrebeszél. De sokkal rosszabb lesz, ha nem teszel meg mindent annak érdekében, hogy ott legyél mellette. Csak nagy sokára fogsz tudni elszámolni a lelkiismereteddel, ha egyáltalán sikerülni fog.

Hiszek abban, hogy az emberben rejlenek olyan titkos tartalékok, amelyekről nem tud, és szükség idején halált megvető bátorságot kölcsönöz nekünk. Igenis létezik olyan szeretet, ami mindent legyőz.  

Persze, senki élete ne menjen rá a látogatásokra. A párod megvárhat, de még a barátok is. Ők még ott lesznek veled évek múlva is. Az anyukád a kórházban már nem. De szó sincs arról, hogy add fel teljesen az életedet, vagy betegedj bele abba, ahogy ő szenved. Ellenben ne is menekülj el! Ő is ápolt, mikor beteg voltál, vagy ott volt, mikor megszülettél. Az a legkevesebb, hogy elkíséred az utolsó útjára, ha teheted. Ha van benned elég lelki erő, kérlek, maradj a haldokló szeretted mellett.

 
Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek