Nézem, ahogy a rák, ez a förtelmes, éhes dög felfalja apát...

És te nézed, ahogy elmúlik életed szerelme. A szemed láttára foszlik semmivé. Csak néhány hónap. Elveszted a társad, és közben én csak megszeppenve pislogok. Fáradhatatlanul ápolod otthon, mert nem akar a kórházban meghalni. Végül mégis... Ott vagyunk mind az üres fehérségben.

Az infúzió apró, fürge cseppekben száguld az erek felé. RI-LAC dúdolja magában a gyógyító folyadék. Dúsítva van fájdalomcsillapítóval, altatóval, hányáscsillapítóval. Odabent az erekben a vérben vegyül, feszül, hatni próbál. De a fájdalom erős. A csontokon már alig tapad a hús, fájdalom hasít a végtagokba - nem lehet már elviselni.

A belek vészesen tekeregnek benn, mint valami kígyók, de hiába öltik ki a nyelvüket, a gyomor tartalma már nem jut el hozzájuk: a szájon át távozik inkább. Nem lehet már elviselni... A morfium bedübörög a vénákba. Ellenállás nélkül árasztja el a beteg testet. Enyhül a fájdalom, lassan csukódnak a szempillák, nehezül a légzés. Alvás. A levegő szörcsögve távozik a tüdőből, légszomj, levegő után kapkodás. A szív elnehezül, lassul a dobogása. Alvás.

Egymásba kapaszkodva fekszünk a szomszédos kórházi ágyon Sárával, a nővéremmel. Hazamentél egy kicsit pihenni, anyu. Mire visszaérsz, vége az alvásnak is, a lélegzésnek is.

Megállapítják a halál időpontját, aztán berakják apa testét egy fehér dobozba. Csikorognak a kerekek, ahogy tolják a folyosón. Először belőlem tör fel a sírás. Zihálva zokogok. De te tovább sírsz. Hónapokig. Évekig? Néha éjjel olyan hangosan, hogy az emeletről is hallom. Magadat is eltemeted vele. Csak jóval később támadsz fel újra.

Szeretlek, anya.

Szeretlek, apa.

Huszka Anikó

Nyitókép: Shutterstock