Így romboltad le módszeresen az önbizalmamat

Persze ez nem csak az önbizalom lerombolására vagy a lelki agresszióra igaz. Egy fizikálisan bántalmazó kapcsolat valószínűleg ugyanígy épül fel. Lassan, módszeresen. Olyan ez, mint amikor a béka beleugrik egy kondér hideg vízbe és nem veszi észre, hogy meggyújtják alatta a tüzet. A víz lassan melegszik, ő pedig csak akkor ocsúdik fel, amikor már késő kiugrani a fazékból. Valahogy én is így voltam ezzel, hiszen szinte észrevétlenül fosztott meg az akkori párom minden önbizalmamtól. Mire észbe kaptam a magabiztos, mosolygós, életvidám lány, aki voltam, semmivé foszlott és ott állt helyette egy állandóan síró, bizonytalan, saját magát értéktelennek tartó nőszemély.

1. lépés: Hagyd abba a kenekedést!

Világ életemben sminkeltem. Ezt persze nem úgy kell elképzelni, hogy reggel magamra borítottam a teljes piperepolcot, de egy BB krémet, kis pirosítót és szempillaspirált minden nap feldobtam. Ha valahova hivatalosak voltunk – szülinap, buli stb. –, akkor pedig szemhéjpúder és rúzs is került rám. Sosem felejtem el, amikor egy ilyen alkalommal a párom megállt a fürdőszoba ajtajában, majd elbiggyesztett szájjal ezt mondta:

"Jaj, hagyd már abba a kenekedést! Nem kell mindenhol neked lenni a legszebbnek!"

Ezt persze vehettem volna bóknak is, ám ezután sokszor hallgathattam még, hogy sok a pirosító, minek az alapozó, csak összekenem a ruháját, a rúzst kifejezetten undorítónak talált és még sorolhatnám. Akárhányszor sminkelni kezdtem, a szemét forgatta és becsmérlő megjegyzéseket tett.

2. lépés: Nem az eszedért szeretlek

Ez a vicceskedő, de valójában durván sértő mondat, akkor hagyta el a száját, amikor egy baráti társaságban a különféle kriptovalutákról esett szó. Nekem teljesen új volt a téma, de érdekelt, így nem átallottam kérdezősködni. Ekkor mondat nekem, persze jó hangosan, hogy mindenki hallja:

"Hagyd, neked ehhez nem kell értened, egyébként sem az eszedért szeretlek."

Nos, éppen akkor csináltam a második diplomámat, s bár a papír nem biztosíték arra, hogy valaki valóban okos is, azért a „nem az eszedért szeretlek" ebben a relációban igencsak sértőnek hatott. De akkor is sértő lett volna, ha csak nyolc általánosom van. Drága szerelmem egyébként az egész kapcsolatunk alatt, hatalmas erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy minél butábbnak állítson be mind saját magam, mind az ismerőseink körében. Ezt olyan jól csinálta, hogy bár kiválóan diplomáztam, konkrétan érdemtelennek éreztem magam, amikor átvettem az oklevelemet.

3. lépés: Nem vagy te olyan nagy szám!

Általánosságban elmondható, hogy mindig mindenben azt éreztette velem, hogy semmit nem csinálok igazán jól. Ha kisminkeltem magam, túl sok volt. Ha szépen felöltöztem, túl kurvás. A háromfogásos vacsorám nem elég ízletes. A lakás nem elég tiszta, a körmöm túl hosszú, az eszem túl kevés, ahogyan a fizetésem is. De még a barátaim sem megfelelőek. Természetesen a munkahelyemen sem azért foglalkoztattak, mert jól dolgoztam, hanem azért, mert a főnök fel akart szedni. És amikor több évnyi módszeres „önbizalom leépítés" után, egy vita alkalmával azt mondtam, hogy ha ilyen rossz barátnő vagyok, akkor talán jobb lenne, ha nem maradnánk együtt, akkor kijelentette:

A legrosszabb, hogy mindezt – és még ennél is többet – olyan rafináltan csinálta, hogy tényleg elhittem, hogy neki van igaza. Szépen, lassan ültette el bennem a saját magamban való kételkedés magvait, amelyek négy év alatt kikeltek és behálóztak teljesen. Négy év alatt mindent elvett tőlem, ami voltam – én pedig hagytam neki. Igen, hagytam, nem tagadom. Szerelmes voltam, naiv és bíztam benne – jobban, mint önmagamban. Elhittem, hogy csúnya vagyok, buta és értéktelen, aki örülhet, hogy ez a remek férfi felkarolta.

Aztán mégis felébredtem ebből a rémálomból. Hogyan? Ezt is neki köszönhetem. Érdekes, hogy egyes mondatai mennyire megragadtak bennem, de a legjobban ez maradt meg. Még most is hallom, ahogyan a fülembe suttogja a szex után – amit egyébként én nem élveztem, őt pedig ez cseppet sem zavarta:

Ha ilyen jó kislány leszel, felségül veszlek.

Ez a mondat, abban a szituációban teljesen kijózanított. Úgy éreztem magam, mint egy idomított kisállat, akit megdicsérték és jutalomfalattal kínáltak. Én azonban nem kértem belőle. Minden sejtem azt ordította: NEM! Isten mentsen, hogy összekössem az életemet vele. De akkor meg minek vagyok itt?

Ez a felismerés gyomron vágott és akkora erőt adott, hogy másnap, amikor dolgozni ment, én beteget jelentettem, majd összepakoltam és leléptem.
Szó nélkül szöktem el tőle és a kapcsolatunkból, mert úgy éreztem, nincs mit mondanom. Magam mögött akartam hagyni az elmúlt négy évet, a lányt, akivé váltam, és soha többé vissza sem akartam nézni.

Nyitókép: Shutterstock