Akit bántanak, tele van szégyennel

Bár nem vagyok áldozat típus, mégis belefutottam egy bántalmazó kapcsolatba. Egy olyan ember kapcsán, aki komoly antiszociális személyiségzavarral élt együtt – szándékosan nem írom, hogy küzdött vele, mert csak a környezetük és az áldozataik küzdenek ezzel az egésszel - ugyanis pszichopata volt.

Soha előtte nem találkoztam ilyesmivel, így fel sem ismertem, pillanatok alatt a hálójába gabalyodtam és rántottam magammal tudatlanul a fiamat is. A vele töltött pár év alatt olyan érzelmi, lelki, pszichés és fizikai bántalmazást szenvedtünk el, ami csak romokat hagyott maga után. Olyan mélyre zuhantam, amiről soha nem gondoltam volna, hogy egy embert, - pláne, aki erős -, ilyen pokolba lehet taszítani. Rettenetes nehéz volt nemcsak megélni, de elmenekülni és felépülni is. Mindkettőnknek: nekem és a fiamnak is.

Bár meggyógyultam, felépültem, teljes életet élek egy csodás családban, csodás férjjel, újra és újra elönt a jól ismert düh. Düh azért, ami történt, méreg az elmaradt jóvátétel miatt és harag azért, amilyen negatív reakciókat tapasztaltam a környezetemben, amikor végre mertem beszélni a velünk történtekről.

Akit bántanak, tele van szégyennel. Szégyennel, ami nem az övé, nem neki kellene éreznie, nem neki kellene szégyenkeznie. Akit bántanak, az lefagy, ledermed, traumatikus kötődéssel küzd, pláne, ha egy olyan ember bántalmazza, akit szeret, s aki elvileg szereti. Ezt a lelkünkben összeegyeztetni és kilépni belőle a legborzalmasabb dolog a világon. Ráadásul, még mindig ott tartunk, hogy aki beszélni mer, azt megkérdőjelezik és támadják. Ez pedig újabb bántalmazással tetézi az átélt traumát.

Egy bántalmazásnak mindig vannak testi-lelki következményei, amik egy idő után olyan elviselhetetlenné válnak, hogy muszáj végre kibeszélni azokat. A bántalmazás során olyan pszichés károsodások történnek az emberi lélekben, amik egyre inkább rombolják a valóságérzékelést, csökkentik az önértékelést, folyamatos bizonytalanságban tartják az embert önmagával és a megéléseivel kapcsolatban, egészen addig a pontig, amig képtelenség eldönteni, mi a valóság.

Forrás: Shutterstock

Az elfojtások és az állandó feszült készültségben létezés következményeként pszichoszomatikus betegségek alakulnak ki, illetve olyan jellemző magatartásformák, mint a társaságkerülés, bezárkózás, hirtelen beállt csöndesség, visszahúzódás. Az áldozatok testtartása, mozdulatai megváltoznak - összerándulnak, ha valaki közelít hozzájuk, kerülik a szemkontaktust, összegörnyednek, hogy a lehető legkisebb felületet mutassák magukból vagy éppen túl magabiztosnak látszanak, kőkemény határokat tartanak és igyekeznek mindent kontrollálni -, végső esetben öncsonkítás, önbántalmazás vagy öngyilkossági kísérlet is előfordul.

A bántalmazásból való menekülés után ezek a tünetek nem múlnak el, hiszen a poszttraumatikus szindróma rengeteg újabb fájdalmat okoz az elszenvedőknek: pánikroham, alvászavarok, depresszió, a traumatikus kötődéssel való megküzdés nehézségei, üresség érzés és testi betegségek kialakulása nehezíti a gyógyulást. Nagyban megnehezíti ezt a folyamatot az, hogy az áldozatok nem tudnak, nem mernek beszélni, éppen azért, mert a mai napig rengetegen őket hibáztatják az átéltek miatt, vádakat kapnak, hogy csak kitalálták az egészet és érdemi segítséget nem kapnak a feldolgozáshoz.

Önmagában egy titok megléte, megtartása is megbetegítő hatással van testre és lélekre egyaránt, ezért fordul elő az, hogy például valaki csak sok év után beszél a vele történtekről. Addigra őrli fel az, amit magában tartott. Ráadásul, aki menekül, az ezt csupasz fenékkel teszi. Mindent elveszít. Otthont, megélhetést, vagyont, kilátástalan helyzetből, a mínuszról kell újjá épülni, ezzel is külön meg kell küzdeni a lelki dolgok megléte mellett.

Muszáj minden áldozatnak, túlélőnek megszólalnia, hihetetlen bátorságról téve tanúbizonyságot, hogy ne történhessen meg mással. Fel kell ismerniük az áldozatoknak azt, mit szenvednek el, hogy a kívülállók megértsék végre, miről szól ez az egész. S hogy miért szólalnak meg hosszú idő után az áldozatok és miért vagyunk egyre többen, mert már tudjuk, a bántalmazókkal szemben egyetlen fegyverünk van: a nyilvánosság, az igazság. Egy ember szavát el lehet nyomni. Kettőét is. De amikor ömlik ránk, hogy újabb és újabb esetek kerülnek napvilágra, amellett már nem mehetünk el behunyt szemmel.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek