Beleszerettem valakibe, de végül nem ő jött el a randira…

Egyik este egy csajos borozgatás keretein belül nézegettük a felhozatalt. Barátnőm kezelte az én társkereső fiókomat, őt jobban izgatta az egész, mint engem. Kis híján félrenyelte a bort, amikor felsikoltott mellettem a kanapén.

- Uh, Annusom! Idenézz! Megtaláltam a nagy ő-det! - Ebben éreztem némi túlzást, de a szememet forgatva közelebb ültem hozzá, hogy megmutathassa. A nagy ő-m Lóci néven futott a társkeresőn. Szimpatikus megjelenésű, jóvágású srácnak tűnt, aki elvileg szerette a kirándulós randikat, a művészetet és a sushit.

- Látlak titeket egymás mellett! Muszáj őt jobbra húznod! - Közölte velem barátnőm, majd rögtön meg is tette helyettem. Amire azonban egyikünk sem számított, hogy Lócival a szimpátiánk közös volt egymás iránt, ezért már ment is neki egy üzenet a nevemben...

- Szerintem neked kellene ismerkedned vele... - jegyeztem meg, majd kiittam a maradék boromat.

- Legyél már kicsit pozitívabb, Anna! A kedvemért - tromfolt le, majd a kezembe nyomta a telefont. Ő megtette az első lépést, a többi már az én dolgom volt. Egészen addig voltam nyugodt, míg Lóci vissza nem válaszolt az üzenetünkre. Azt hiszem, a szívem kihagyott egy ütemet. Barátnőm kikapta a kezemből a borospoharat, hogy kényelmesebben tudjak visszaírni a fiúnak.

És megtettem. Visszaírtam. S ő folytatta. Pingpong szerűen cseteltünk attól az estétől kezdve... mindig... és folyamatosan. Vele keltem, vele feküdtem. Valahogy sosem fogytunk ki a témából! Időnként küldtünk egymásnak „mit-csinálsz-éppen" fotókat. Ezek voltak a kedvenceim. Bár szelfit sosem küldött és az arcát nem láttam a fotókon, mégis örültem, hogy beavat a hétköznapjaiba. Belsőleg és külsőleg is megvolt köztünk a szimpátia. Viszont mivel ő az ország másik felében dolgozott és csak kedvtelésből járt néha felém, ezért az első randi elég sokáig váratott magára... Két hónapig!

Addig csak telefonon beszéltünk és cseteltünk. Sem több, sem kevesebb kommunikáció nem volt köztünk. Legjobb barátnőm folyton azzal cukkolt, hogy belezúgtam Lóciba és menjek el, lepjem meg őt. Tudtam, hol dolgozik. Tudtam, hol lakik... Feldobtam hát a srácnak egy játékot. Azt mondtam, hogy töltsünk el úgy egy napot, hogy ugyanazokat a dolgokat csináljuk, ugyanott, ki-ki a saját városában. A különbség annyi volt, hogy én titokban leutaztam hozzá, hogy figyelemmel kísérhessem, tényleg betartja-e a játékszabályokat.

Az első lépés az volt, hogy a reggelt a kávézóban indítjuk. Mindketten ugyanazt kérjük: eszpresszót, minden nélkül. Még ébredés után küldött egy nyaktól lefelé képet magáról, hogy milyen outfitet öltött, így tudtam, mit kell figyeljek. Megbújtam hát az egyik hatalmas páfrány mögötti asztalnál, és vártam, hogy megpillantsam azt, akit kell. Nagyjából húsz perc múlva felbukkant az outfit, viszont nem az viselte, akit vártam... Követtem az illetőt a szememmel, láttam, ahogy kikéri magának a sima eszpresszót, majd elővette a telefonját és lefotózta a cipője fölött tartva a poharat. Másodpercek múlva ott volt a kép nálam, ő is várt egy hasonlót. Még pötyögött valamit, miközben kilépett a kávézóból, én pedig kint vártam az épület előtt. Feltartottam elé a társkeresős Lócit, tekintetem számonkérő volt.

Anna történetét Pokk Brigitta jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock