Apa varázskabátja, amit nem hagytam veszni és megmentett a szégyentől

Egyedülállóként eleve nehéz boldogulni, főleg ha az ember nyakába szakad a sz*r, mert ezt nem lehet másképp, főleg nem finoman megfogalmazni. Amíg apó – így becéztük anyával édesapát – élt, addig segítettem, kiegészítettem a nyugdíját, igyekeztem figyelni arra, hogy semmiben se szenvedjen hiányt. Nem minden héten jutottam el hozzá, de amikor a lakásán voltam, akkor se telefon, se semmi nem terelhette el a figyelmemet, csakis rá összpontosítottam.

A baj villámcsapásként ért. Apó nem volt beteg, még rengeteg szép év állt volna előtte, a szíve azonban egyik délután, egy napos novemberi hétvégén megállt. Elfáradhatott és úgy döntött, nem ketyeg tovább. Az orvos azt mondta, hogy nem szenvedett, hogy valamikor ebéd után, a szundi közben érhette a halál. Békésen távozott, mellkasán feküdt a kinyitott rejtvényújság, a földön mellette pedig ott volt a ceruzája, mert először úgy szerette kitölteni a feladványt, hogy ha kellett, tudjon benne javítani. Csak a végén tisztázta le tollal... Nos, vannak berögződések, melyek sosem kopnak ki.

Nem sokkal anya után apó is itt hagyott, én pedig árva lettem. Fura ezt kimondani, hiszen közel a negyvenhez már nem árva az ember, mármint nem a klasszikus értelemben, de mégis igaz, hiszen egyik szülőm sem él már. Annyira friss az anya halála okozta seb, hogy édesapa elvesztését még fel sem fogtam, várom a pillanatot, hogy mikor robban ki belőlem minden érzelem, és csak reménykedni tudok, hogy nem az utcán, a buszon vagy... Jézus! Csak ne itt a boltban történjen meg!

Iszonyúan fáradt vagyok. Rengeteg a munka és muszáj vagyok bevállalni plusz órákat, hogy pár ezerrel, de több legyen a fizetésem. Nem hagyhatom, hogy minden hónapban lenullázódjak, mert már így is gyomorgörcsöm van a pénztelenségtől, attól, hogy kilátástalannak tűnik a helyzet és hogy szabályosan egyedül vagyok. Anya és apa is egyke volt, nincs rokon, akire számíthatnék. Miközben a barátok és ismerősök nagyszülei mind hatalmas családban nőttek fel, nálam mindkét szülő egyedüli gyermek. Nem tudom, hogy alakult így, sosem firtattam és ők sem hozták szóba a témát.

Mindenesetre nem húzom tovább: nincs kire támaszkodjak anyagilag, a barátoktól pedig nem is várhatom, hogy havonta vagy akár egy nagyobb összeggel támogassanak. Nem leszek senkinek sem adósa! Hitel? Szóba sem jöhet! Örülök, hogy a diákhitelt sikerült visszafizetni, én még egyszer nem akarok a kamatok és törlesztők miatt stresszelni, inkább forintra kiszámolok minden kiadást, lemondok az élvezeti cikkekről, a szórakozásról és túlórázom, de adósságot, még egyet? Soha!

Elég nekem mindaz, amit megörököltem, és ami miatt most itt állok a kasszánál azzal a pár termékkel, amit a héten megengedhetek magamnak. Hogy mire elég az előre leosztott heti 15 ezer? Semmire, mégis ennyiből kell megoldanom, mert ennyi marad a hitel törlesztője után. Választhattam volna, hogy nem kérem apó örökségét, és akkor az adósságát sem kell rendeznem, de nem tudtam lemondani a hagyatékáról. A megannyi emlékről, melyeket a bútorokba, ruhákba és abba a karórába konzervált az idő, mely mióta az eszemet tudom, ott lötyögött a csuklóján.

Kötődöm hozzá, nem is hittem, hogy ennyire. Most is az ő kabátja van rajtam, ez volt az első dolog, amit magamhoz vettem, amikor kipakoltuk a lakását, azt a csöpp albérletet, amelybe élete alkonyán kényszerült költözni.

Én következem. A kasszás láthatóan fáradtabb, mint én, köszönünk egymásnak, de sajnos nem sikerül mosolyt erőltetnem az arcomra, csak arra koncentrálok, hogy ne itt, ne ebben a boltban törjek apró darabokra. Amikor meghallom a végösszeget, és érintem a kártyámat a terminálhoz, furcsa csippanás szakítja át az emlékezés szövetét.

"Elutasította" – mondja a pénztáros, én pedig kérem, hogy próbáljuk újra, hiszen lennie kell rajta, kiszámoltam. Azzal viszont nem kalkuláltam, hogy az éves kártyadíjat pont november utolsó napján, pár nappal a fizu előtt vonják le, de erre nem ott, hanem csak utólag jöttem rá...

Szinte megsemmisültem, amikor a pénztárcámért nyúltam, ahova egy kis rekeszbe eldugtam egy húszezrest, hogy vész esetén is legyen nálam valami. A tárcámat azonban nem találtam a farzsebemben. Se elől, se az oldalsóban, és éreztem, ahogy eluralkodik rajtam a pánik. A sor mögöttem egyre hosszabb és hangosabb lett, égette a hátamat a többi vásárló türelmetlen tekintete, miközben tudtam, hogy nem hagyhatom itt a kajákat, mert ma sem ettem még semmit.

Végigtapogattam mindent és ekkor benyúltam apó kabátzsebébe, ahol valami idegen anyagot tapintottak az ujjaim. Kihúztam a kezem, benne egy összegyűrt tízessel, amelyről biztosan tudtam, hogy nem az enyém. A kasszás észrevétlenül húzta ki a kezemből a papírpénzt, nem is tudom, hogy pakoltam el a táskába, de csak kint, a hideg, csípős esti levegőn tértem magamhoz. Gyorsan a bolt sarkához szaladtam, és épp csak befordultam, nekivetettem a hátamat a falnak, de már megállíthatatlanul peregtek a könnyek az arcomon.

Nyitókép: Shutterstock