Zenanya kiborul, de még hogy!

Szóval kedves Gyermektelen Ismerősöm és a Többiek!

Kihúztad a gyufát, amikor közölted, hogy állandóan rinyálok. És amúgy is az, hogy a gyerek nem alszik/nem eszik/nem kakil az én hibám. És egyébként is folyton túlzok, és panaszkodom. Minek szültem gyereket?

Mielőtt azzal vádolnál, hogy ítélkezni készülök feletted, mert könnyűnek találom az életed, szeretnélek biztosítani, hogy eszem ágában sincs ilyen olcsón egy kalap alá venni a hétköznapjainkat. Hiszen a kettőnk hétfője és péntekje csak névleg azonos, tartalmában kicsit sem. Hovatovább brutális önhittség volna azt hinnem, hogy bármit is tudok az életedről. Nem gondolom, hogy csak azért, mert gyerekem van, hasznosabb tagja vagyok a társadalomnak, vagy birtokomban van az örök élet Szent Grálja.

Nem vagyok jobb arc, nem vagyok hitványabb sem, de vagyok valami, ami te nem: szülő. Ez nem dicsőség, ez bizony kőkemény realitás. Tehát, ha ítélkezni támad kedved fölöttem, mert ki merem mondani, hogy piszok nehéz az anyaság, vagy épp készülnél forgatni a szemed, mert a boltban előtted álló anyának hisztizik a gyereke, akkor jusson eszedbe valami: gőzöd nincs, hogy miről dumálsz! Ez nem minősítés, hanem tény.

Mert csak aki megtapasztalja, érti meg milyen egy csodálatos, egészséges, de:

• újszülöttnek hasfájós
• egész éjjel csak sétával visszaaltathatós
• fogzáskor fél óránként ébredős
• frontokra érzékeny
• túl sok ingertől ordítva kiborulós
• féléves koráig csak az utcán, mínusz tízben, napi négyszer altatható
• mozgásfejlődéskor éjjel 3-5-ig ébredős
• napközben csak fél órákat alvós
• hiperérzékeny
• szuperintelligens, dacos, akaratos, okos, tehetséges gyerekkel az élet!

És persze az ehhez társuló napi maximum fél óra (!) énidő. Monoton hétköznapok, órákig tartó altatások, és brutális kimerültségből fakadó szexhiány... Ja, és el ne felejtsem a jobbról-balról érkező kéretlen tanácsokat, a rekedtségig éneklést és mondókázást, és egy nagy adag bűntudatot, ha ki mered mondani: ez bizony kibaszott nehéz.

És még nem is említettem a huszonnégy órás önfeladást, soha nem egyedül töltött perceket a WC-n. Hajnali ébredéseket. Egész nap epekedni az este után, este szorongani az újabb hajnaltól. Belül zokogást a permanens társas magánytól, kétnaponta összeomlást a rád nehezedő felelősség súlyától. A még nagyobb adag bűntudatot, az időről időre hozzád vágott "te akartál anya lenni" jellegű mondatok miatt. A negyven fokos lázban is játszótéren homokozást. A hisztirohamot a bolt közepén, azért, mert nem hagytad, hogy a kiskorú magára borítsa a pet palackokból épített tornyot. A folyamatos hisztirohamokat mindenhol és mindenkor. És persze a sok megbotránkozó, elevenen elégető tekintetet.

A folyamatos dilemmát, hogy jól csinálod-e. A pokoli rettegést és fájdalmat, ha beteg, vagy megsérül. Még több szexhiányt. Még egy adag bűntudatot, mert szinte elalszol szex közben, pedig végre összejött. A permanens időhiányt. És az élményt, amikor belenézel a tükörbe, és nem érted, hogy a fenébe nézhet vissza rád egy öregember, amikor te még csak harminc vagy.

Mindemellé kívánom a képességet arra, hogy a felsoroltak ellenére lásd, felismerd és érezd az örömöt. Hogy átéld a gyerekkel töltött percek döbbenetes megismételhetetlenségét. Az első mosolyokat, lépéseket, szavakat. Hogy megszeresd magad szülőként. Hogy megtapasztald, milyen tényleg feladni önmagadat valakiért. Hogy képes legyél fejlődni a gyerekedért. Megtapasztalni a tökéletlenségedet, és megtanulni nevetni magadon. Hogy átérezd, mennyire fontos az élet, és milyen természetes a halál. Ilyeneket kívánok neked.

Addig pedig kevesebb ítélkezést egy olyan dologról, amiről fingod sincs!

Szeretettel: Minna

Nyitókép: iStockphoto