Mardos a bűntudat, amiért egyenként tépkedtem ki a hajamat

Szörnyű volt, egy leírhatatlan érzés, ami arra késztetett, hogy minden egyes alkalommal, amikor negatív hatások értek, rögtön a hajamhoz nyúltam először. Egy rossz beidegződéssé vált ez a feldolgozhatatlan trauma, ami gyerekként megváltoztatta az életemet. Az iskolai kiközösítés miatt úgy éreztem nem tudok mihez kezdeni ezzel az egésszel, és kicsúszott a kezeim közül az irányítás. Az életem fenekestül felfordult.

Fogalmam sem volt arról, hogy amit csinálok, azt a pszichológiában trichotillomániaként definiálják. Ez egy kényszercselekvésnek minősülő tevékenység és már gyerekkorban is kialakulhat. Nálam pontosan ez történt. 12 éves korom körül jelentkezett először. Így próbáltam meg a bennem feszülő idegességet palástolni, ami máshogyan nem tudott belőlem a felszínre törni. Nem tudtam mit tenni, egyszerűen, amint valami probléma adódott az életemben, máris a hajamhoz nyúltam és egyenként elkezdtem tépkedni a szálakat.

Mondanom sem kell azt, hogy utána nagyon hosszú idő volt, míg újra elkezdett nőni, hiszen a tépkedés következtében kopasz foltok jelentek meg a fejemen. A gyönyörű hajkoronám egyre csak ritkult, én pedig csak akkor tudtam leállni, amikor már magam is láttam, hogy komoly a baj, és csak nehezen lehetett elfedni a kopasz foltokat. Ekkor abbahagytam. Egy időre. Bár sosem tudtam megszabadulni ettől a kényszeres érzettől, és mai napig van, hogy kitépkedek néhány hajszálat, de soha többé nem történt meg ugyanaz, ami korábban, hogy foltokat hagytam magam után, bizonyítékot arra vonatkozóan, hogy gyenge vagyok. Soha még egy percig eszembe sem jutott, hogy esetleg valami máshoz is nyúljak, de azáltal, hogy a saját hajkoronámat ritkítottam meg, ez is egyfajta függőséget okozott, amit a mai napig nagyon nehéz megállni.

Ma már kontroll alatt tartom az érzéseimet, de azért még vannak olyan időszakok, amikor kitépek egy- két szálat. Semmi más nem történik, csak kitépem és eldobom. Nincs bennem megkönyebbülés, vagy felszabadító érzés, inkább csak bűntudat, hogy ártok magamnak. A problémától, amivel szembe kell néznem, így sem szabadulok meg, hiszen nem hagyhatom, hogy elnyeljen és magába szippantson. Mégis nehéz, örökös dilemma az életem, sok minden nyugtalanít, és vannak dolgok, amik miatt sokszor nagy horderejű döntéseket kell hozzak.

Ezek a döntések, vagy épp a döntésképtelenség váltja ki belőlem ezt a meggondolatlan cselekedetet, amikor ehhez a rossz beidegződéshez nyúlok. Megfelelő stressztechnikával és az önbizalom kiépítésével ezek mind megszüntethetőek lettek volna, de akkoriban senki sem gondolt arra, hogy szakember segítségére is szükség lehet. Magam sem voltam azzal tisztában, hogy ami történik velem, az nem normális, hiszen a kontroll elvesztése már önmagában nem az.

Nyitókép:Shutterstock