Tudd meg, miért fantasztikus negyvenes nőnek lenni!

És tessék, most én is beléptem ebbe a táborba. Sokszor eszembe jut mostanában: ha a következő 40 év is ilyen gyorsan elrepül, akkor ügyesen kell beosztanom az időmet, hogy minden álmom megvalósulhasson. De ez nem panasz. Mert összességében felszabadító érzés, hogy a korábbi énemhez képest ma már sokkal nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb vagyok, és jobban odafigyelek másokra. Most elárulom, miért ezeket az éveimet szeretem a legjobban.

Elengedtem a hülye elvárásokat

Kamaszkoromtól kezdve megfelelési kényszerrel küzdöttem, ami rányomta bélyegét az életemre. Görcsösen próbáltam eleget tenni mások elvárásainak, hogy elmondhassák rólam, rendes lány vagyok. Ez néhány éve tudatosult bennem igazán, és a mindfulness segítségével sikerült végleg elengednem a régi beidegződéseket.

Egyedül is megállok a lábamon

Soha nem szerettem, ha megmondták nekem, hogy mit csináljak, vagy hogyan viselkedjek, ennek ellenére erősen kontrolláló légkörben nőttem fel. Ez a külső kényszerből fakadó fegyelem nemcsak a napjaimat keserítette meg évtizedeken keresztül, hanem még több szorongást generált bennem. Az egészben az volt a legrosszabb, hogy nem tudtam kitörni a szüleim árnyékából.

Megbékéltem a külsőmmel

A kínkeserves koplalással és önsanyargatással töltött évek után elegem lett abból, hogy piszkálnak a külsőm miatt. Azt is meguntam, hogy folyamatosan bizonyítsam: egy teltkarcsú nő is lehet kívánatos. Miután betöltöttem a negyvenet, úgy éreztem, már nincs szükségem arra, hogy hamvas bőrű tinikkel versenyezzek. Persze nem volt könnyű eljutni idáig, kaptam pár pofont, de talán ezek erősítettek meg abban, hogy büszke legyek a testemre.

Megtapasztaltam, milyen a jó szex

Korábban kizárólag az volt számomra fontos, hogy a partnerem élvezze az együttlétet, ami sokszor a saját kielégülésem rovására ment. Néha becsúszott egy-két színlelt orgazmus is, mert nem akartam a másikban azt a képzetet kelteni, hogy valamit rosszul csinál.

Megtanultam értékelni, amim van

Vannak olyan emberek, akiknek hiába van meg mindenük, mégsem boldogok. Ők az örök elégedetlenek, és sokáig én is közéjük tartoztam. Aztán megtapasztaltam egyet-mást. Például azt, hogy milyen szívbe markoló érzés, ha az ember elveszíti egy közeli hozzátartozóját.

Nyitókép: Shutterstock