Akkora lúzer vagyok, hogy nyáron lettem covidos…

2022. június vége van, és én most lettem először covidos. Túl vagyok 3 oltáson, rengeteg elővigyázatosságból hozott döntésen, lemondáson, önkéntes karanténon, erre most, amikor már egyáltalán nem is gondoltam rá, egyszer csak beütött a szar. Hogy honnan? Lövésem sincs!

Senki nem covidos a környezetemben, olyannyira, hogy én egy picit már meg is feledkeztem a vírusról. Végre kb. visszatért az élet a normális kerékvágásba, nyílnak a virágok meg a teraszos helyek, szép az idő, pezseg az élet. Ki gondolna ilyenkor a covidra? Ugye? Hát én sem!

Aztán egyik nap úgy jöttem haza, hogy picit kapart a torkom, és mire eljutottam a lefekvésig, már a hideg is rázott, ami 28 fokban nem éppen indokolt. Éjszaka már lángoltam a láztól, másnap pedig olyan voltam, mint aki egy 2 napos buliból tért haza: fájt minden mozdulat, zavart a fény, zúgott a fejem. A gyorsteszt hamar pozitivitást mutatott, én pedig ott álltam megsemmisülve, hogy tényleg covidos vagyok. Remek.

Könyörgöm, valaki öljön meg!

Gondosan megterítettem immunrendszerem asztalánál, és lelkesen fogadtam a vendégeimet. Helyet foglalt körülöttem a láz, a fejfájás, a hátfájás, a SZEMfájás (miii?), az étvágytalanság és a gyengeség is. Illusztris társaság verődött itt össze, mondhatom...

Az első két nap hamar eltelt, hiszen a jajgatás - izzadva remegés - alvás szentháromságában valahogy nem úgy érzékeltem az időt, mint máskor. Amikor ébren voltam, azon gondolkodtam, hogy kellene mellém egy nővér, aki néha megfordít, mint egy grillcsirkét. Mert - bár akár magamtól is megfordulhattam volna -, de az már a képzelet szintjén is annyi energiabefektetéssel járt, hogy inkább tovább gondolkodtam rajta, aztán újból elaludtam. Amikor aludtam, akkor meg sorra álmodtam az életszerű hülyeségeimet, így tulajdonképpen az álmaim valóságosabbnak tűntek, mint az ébren töltött perceim. Nem csoda, hogy ebben a káoszban nem maradt energiám az idő múlását figyelni.

A harmadik napon már elkezdett zavarni, milyen csúnya a hajam, milyen gyűrött az arcom, mennyire sápadt vagyok, és mennyire rendetlen az ágyam, ami jó hír, hiszen amikor már felüti fejét a hiúság, az már a gyógyulás jele. A tüneteim érezhetően csökkenni kezdtek, a lázam és a fejfájásom teljesen megszűnt, és már volt annyi erőm, hogy figyelni tudjak egy 90 perces filmre. Tisztán, illatosan, rendezett ágyban. Csodálatos.

A negyedik napon megjelent az első reménysugár, hiszen addigra gyakorlatilag minden tünetem megszűnt a gyengeséget leszámítva. Nem fájt semmim, csak puding voltam, de egy vidám kis puding, aki titkon vágyakozott egy negatív teszt után.

Az ötödik nap azonban arcon csapott a valóság: olyan pozitív volt a tesztem, hogy sötétben is világított volna, én meg 3,5 másodperc alatt estem vigasztalhatatlan depresszióba. Elegem volt az otthon ülésből, a bezártságból és abból, hogy mások vidám strandolós képeit nézegetem, miközben hamburgert zabálok a kanapén. Irigy voltam mindenkire, haragudtam, amiért ők szabadok, én meg nem.

Apropó hamburger, arról ne is beszéljünk, hogy nem sportolhatok, ezért bánatomban csak zabálok, és közel sem olyan körültekintően, mint egyébként. Hamburger, palacsinta, smack leves, csupa-csupa szemét, ami bár nagyon fimon, de tutira belet farag a pociból, amitől csak még szomorúbb leszek. Mire kiszabadulok a karanténból, dagadt leszek, kész, eljött a világ vége.

Aztán volt egy pont a hatodik napon, ahol elgondolkodtam saját magamon, a túlzó érzelmi reakcióimon, és megfordult a fejemben, hogy talán ez is egy tünet.

Biztos depressziós vagyok a vírustól. Néha tudatában voltam annak, hogy túlzok, néha meg elküldtem a francba azokat, akik utalást mertek tenni a túlzásaimra. De aztán azon a bizonyos 6. napon megbeszéltem magammal, hogy nem szabad foglalkozni a szomorúsággal, és ha nem figyelek rá, csak hagyom, hogy ott legyen, akkor majd elmúlik. Leülök inkább dolgozni, sorozatot nézek, olvasok, nyomogatom az órámat és sport terveket szövögeket. Kussolok és nem hisztizek. Jó lesz így.

Azóta eltelte még két nap, most itt vagyok a 9. napon, és hamarosan megérkeznek az egészségügyis barátaim, hogy újból leteszteljenek. Elmondhatatlanul reménykedem abban, hogy negatív lesz a tesztem, és esetleg elmehetek hétvégén a Velencei tóra vagy a Balcsira mártózni egyet, beleszippantani a fokhagymás tejfölös lángos illatú vízparti szélbe, élvezni a napsugarak melegségét, a színeket, és a barátaim társaságát.

"Na és hol van nyáron az a bizonyos covid?"

Hát itt, például nálam. Én vagyok az élő példa, hogy nyáron is meg tud fertőződni az ember, és azon kívül, hogy jól esett kiírni magamból a nyűgjeimet, azért is született meg ez a cikk, hogy felhívjam a figyelmet, és jó példát mutassak. Mert igenis nyáron is meg lehet betegedni, de attól még kötelességünk vigyázni egymásra, és nem közösségbe menni, amíg nincs negatív teszteredmény. Addig ne menj bulizni, ne menj moziba, ne ölelgesd a pasidat, az anyukádat, a kiskutyádat, amíg nincs negatív eredményed.

Tudom, hogy a hivatalos előírás szerint nem minden esetben kötelező tesztelni, de a mostani cselekedeteink határozzák majd meg azt, hogy mi lesz velünk ősszel és télen. És én nem akarok még egy őszt vagy telet bezárva tölteni, úgyhogy, ami tőlem telik, azt megteszem mindannyiunk érdekében, közben pedig bízom abban, hogy más is így cselekszik, különben az én tetteim sem érnek semmit.

Még mindig pozitív vagyok, nem is kicsit, hanem DULVÁN.

Nyitókép: Shutterstock