A futás lett az én meditációm, pedig jobban utáltam, mint a borsófőzeléket!

Szentül meg voltam győződve arról, hogy a futás az unalmas emberek sportja, akikből hiányzik a kreativitás. Ők azok, akik képesek csak úgy céltalanul róni a kilométereket, hogy aztán elérjenek valahova, ahonnan vissza is kell jönni, vagy menni körbe-körbe mint egy barom, aminek szintén semmi értelme. Aztán 2 éve elkezdtem edzőterembe járni, az edzőm pedig minden alkalommal felzavart a futópadra, hogy kardio gyanánt kicsit fussak. Gyűlöltem. Az edzőmet is és a futást is.

Nagyon rosszul ment. Az összes létező szívrendellenesség egyszerre jött ki rajtam minden alkalommal, izzadtam mint az állat, és oxigénmaszkot is csak azért nem kértem, mert az is a gyengeség jele lett volna. Aztán ahogy teltek a hetek, a hónapok, majd egy év is, észrevétlenül megszűnt bennem az utálkozás. Az első 5 km után fogalmazódott meg bennem először a kérdés, hogy vajon mennyi a max, amit bírok? Rápörögtem a kihívás gondolatára, és elkezdtem várni, hogy újból futópadra állhassak. Nos, ezt a kérdést fél évvel ezelőtt tettem fel magamnak először, és a választ még mindig nem tudom.

A futás lett az én meditációm

Az utóbbi időben meghallgattam néhány podcastot és elolvastam ezt-azt a meditációval kapcsolatban, és összevetve ezeket a saját tapasztalataimmal érdekes összefüggésekre bukkantam. Nem hivatalos definíció szerint a meditáció egy olyan állapot, amikor az ember nem gondolkodik, kikapcsolja a napi pörgettyűt a fejében, kizárólag önmagára, a teste jelzéseire, a légzésére, az érzéseire fókuszál, és kvázi "pihen az agya", de legalábbis fellélegzik és energiát nyer. Próbálkoztam már én is azzal, hogy lótuszülésbe rakom magam és nem gondolok semmire, ám amennyire a lótuszülés nem okoz gondot, a gondolataim kikapcsolása annál inkább. Hiszen megint csak az van, hogy UNATKOZOM és izgága leszek.

Viszont megfigyeltem, hogy futás közben hasonló dolgokat élek meg, mint mások meditáció közben. Nagyjából 8-10 km között fordult elő először, hogy átestem azon a bizonyos holtponton. Erről már sokan beszéltek nekem, hogy ha ezt elérem, akkor utána bármennyit képes leszek futni, és természetesen ezt is hülyeségnek gondoltam. Nem tudom, vajon mindenki ugyanazt éli-e meg, mint én, de velem az van, hogy nagyjából 8 km után (ami kb. 45 perc) elfogy a fejemből a gondolkodnivaló, és nem kerül a helyére semmi új. Hihetetlen. Magic.

Ennyi idő alatt simán végigpörgetem a visszatérő gondolataimat, kérdéseimet, az akut hétköznapi dolgokat, sőt, még arra is van idő, hogy a régóta hurcolt, felesleges gondolatok oltárán is áldozzak egy kicsit. És pont.

Ezt követően nem marad más, csak a zene, a lábaim, a pulzusom, és én. Hallgatom a kedvenc futós zenéimet, kordában tartom a pulzusomat, és vigyorogva futok, mint egy idióta (de azért persze néha szenvedek is, nehogy azt hidd, hogy nem). Ilyenkor azt érzem, hogy leraktam azt a sok stresszt, amit a fentebb említett gondolatok, kérdések pörgetése jelent, és ettől elképesztően felszabadult leszek, ugyanis SEMMI nem jön a stressz helyére. Szinte hallom, ahogy a boldogsághormonok szaporodni kezdenek az agyamban, és elönt valami teljesen indokolatlan öröm, amitől csak még több energiám lesz a futáshoz.

Eleinte nem igazán engedtem teret ennek az érzésnek, mert válaszkereső emberként nehezen fogadtam el, hogy lehetek vidám csak úgy, mindenféle logikus indok nélkül. Próbáltam tudatosan előhozni ezt az állapotot, hogy megvizsgálhassam az okát, de olyankor persze sosem jött, amikor figyeltem rá. Aztán, amikor nem figyeltem, akkor egyszer csak DURR, megérkezett, és én megint a semminek örültem :). Persze apránként összeraktam a képet, hogy az örömöm oka pont az, hogy nem kötődik semmihez és senkihez.

Ez egy végtelenül inspiráló tudatállapot, mert ilyenkor úgy érzem, én vagyok a természet betonpillangója, és bármit képes vagyok elérni, amit csak akarok. Mivel ugye konkrétan nem gondolkodom, így csak hullámokban tör rám egy-egy gondolat. Például egyszer csak elönt egy érzés, hogy meg vagyok magammal elégedve, vagy, hogy jó úton haladok egy bizonyos cél felé, ami nekem fontos. Olyan mintha én egy gumimatrac lennék, a lábpumpa pedig a futás, ami minden egyes pumpálással pozitív impulzusokat lökne a matracba. (Ha a hasonlat elképzelése közben gyerekzsivaj hangja és fokhagymás tejfölös lángos illata jelent meg a fejedben, akkor pacsi.)

Nem mellesleg rengeteg kapaszkodónak hitt felesleges tényezőt el tudtam engedni, mióta futok. Például elég hosszú ideig kellett mindenféle alvást segítő cuccokat szednem és/vagy kenegetnem magamra az álmatlanságom miatt, de ezeket mára stabilan el tudtam engedni. Illetve a dohányzás (amit egy éve átalakítottam nem nevén nevezett elektromos cigire) szintén 95%-ban megszűnt az életemben. Mostmár csak alkalomszerűen kerül a kezembe - és nem, nincs minden nap ilyen alkalom. :)

Szóval összességében a futás összeköttetés a lecsupaszított elmém és köztem. Egy átjáró a személyiségem egy eddig eldugott zugába, ahova már régóta szeretnék bejutni, csak nem tudtam, hogyan. Olyan, mint egy anyai ölelés a gyerekkori énemnek, akinek önbizalom kell az első naphoz a suliban, vagy, mint egy bók egy pasitól, amitől jobb csajnak érzem magam. Vagy, mint egy fizetésemelés a munkahelyemen, amitől úgy érzem, több dolgot tehetek meg, mint addig.

Ezeknek az egyvelegét érzem, csak annyi a különbség, hogy saját magamtól kapom, nem mástól. Ettől még a környezet elismerésére, támogatására és szeretetére ugyanúgy szükségem van, de azt hiszem, most jutottam el arra a pontra, hogy tényleg szeretem magam.

De függetlenül mindentől, én soha nem leszek az a futásnáci, aki szerint, ha még nem hánytál futás közben, akkor nem is vagy igazi futó, vagy hogy, aki nem fut, az béna. Viszont abban hiszek, hogy amit én érzek a futással kapcsolatban, azt más utakon keresztül is el lehet érni - pl. festés, tánc, éneklés, stb. -, és azt gondolom, hogy mindenkinek megvan a maga eszköze, amivel le tudja földelni magát. Ezt érdemes megtalálni, mert könnyebb lesz általa az élet, jobban fogod bírni a gyűrődést, és ahogy mostanában állnak a világban a dolgok, gyűrődésből nem lesz hiány a jövőben sem.

Nyitókép: Shutterstock