A futás nekem nem edzés, hanem terápia: a lelkem miatt rovom a kilométereket

Az élet egy állandó körforgás, és teljesen normális, ha néha azt érzed, megfulladsz a hétköznapoktól. Unalmas a munka, unalmasak az emberek, akik körülötted vannak, ráadásul télen az időjárás sem segít abban, hogy pozitívan fogjuk fel a dolgokat.

Érezted már, hogy megfulladsz? Hogy egyszerűen nem érzed jól magad a bőrödben? Nem szeretsz felkelni, és bár alig várod az estéket, és azok is végtelenül unalmasak? Miközben magaddal vívódsz és egy hétből van mondjuk kettő jó napod, amikor értékelni tudod az apró örömöket, például, hogy egy cuki kutyát simogattál a parkban, a többi napon a túlélésre játszol. Főzni kell, mosni kell, takarítani kell, dolgozni kell, el kell viselni az embereket, és miközben azon fáradozol, hogy mindenkinek megfelelj és maximálisan teljesíts, szép lassan elfogysz.

Üdvözlet! Ez az élet nevű körforgás, ami sokszor piszkosul gyönyörű, néha viszont annyira gyötrelmes, hogy felmerül a kérdés, minek az egész, ha egyszer úgyis meghalunk...Én egy ideje már tudatosan törekszem arra, hogy a lehető legjobbat hozzam ki az életemből, és persze saját magamból. Sokat segítenek ebben az önfejlesztő könyvek, az ilyen témájú podcastok, és a saját magammal eltöltött minőségi idő, ami nálam a futás.Mikor vagy úgy igazán egyedül? És nem, nem az számít minőségi egyedüllétnek, amikor ülsz a klotyón, vagy a kanapén egyedül, és a telefonodat nyomkodod! Ilyenkor valószínűleg mély gondolatok helyett a legújabb TikTok videón kuncogsz, vagy elküldöd a barátnőidnek, kollégáidnak, és generálsz némi interakciót, hogy még véletlenül se érezd magányosnak magadat. Na, ez az igazi átverés! Pedig muszáj egyedül lenni!

Tizennégy lehettem, amikor azt éreztem otthon, hogy megfulladok. Idegesített minden és mindenki, nem tudtam sírni, de kiabálni sem, és igazából ha bárki megkérdezte volna tőlem, mégis mi a bajom, nem tudtam volna pontokba szedve elmondani, mi a konkrét problémám, csak azt, hogy egyszerűen túl sok most minden.

Akkor kezdődött a futással a kapcsolatom: zene be, külvilág ki, és csak fuss, ahogy a lábaid bírják.

Forrás: Shutterstock

Nyugi, először nekem sem bírta jól, szerintem két kilométert sem futottam le, máris a fenekemen vettem a levegőt, de éreztem, milyen felszabadító. Egyre többet futottam, már 16 kilométerig jutottam, amikor a bal térdem jelzett, hogy ez nem nekem való. A sportorvos megesketett, hogy betonon ezentúl nem, vagy csak pár kilométert futok, különben elkerülhetetlen lesz a műtét. Majdnem szót fogadtam, és ötnél többet nem megyek, vagy ha érzem, hogy fáj, inkább belesétálok, mégis ez a pár kilométer elég arra, hogy újjászülessek. Az a Léna, aki elindul, (sokszor dúlva-fúlva) futni, köszönőviszonyban sincs azzal, aki hazaér a kocogásból.

Volt idő, amikor azt gondoltam, csak akkor fogok futni, ha kergetnek, és részben most is ezt teszem: akkor futok, ha gondolkodnom kell, ha megragadok, ha azt érzem, hogy nem vagyok jó helyen, vagy egyszerűen iszonyú sz*r napom volt, és a lelkem nincs rendben. Én a lelkem miatt futok, és ma már zene sem kell ahhoz, hogy vigyenek a lábaim, elég egy kicsit magamba néznem. Ahogy haladnak mellettem a fák, kitisztulnak a gondolataim és rájövök, milyen baromi szerencsés vagyok, és hálát adok mindezért. Ez a fél óra nem csak a testemnek kell, - bár ráfér az ülőmunka miatt, ennek az okosórám a tanúja -, de a lelkemnek is, sőt... annak kell igazán!

Találd meg te is azt, ami feltölt, kikapcsol, energiát ad és a lelkedet is gyógyítja, és hidd el, boldog ember leszel!

Nyitókép: Shutterstock

 

Ezek is érdekelhetnek