Beleszerettem egy férfiba, aki nem elég, hogy muszlim, de még nős is… - 2. rész

- El kell mondanom neked valamit... Van egy feleségem Szaúd-Arábiában...
Azt hittem, hogy lefordulok a székről. Hirtelen szédülni kezdtem, és szinte kiugrott a szívem a helyéről. Leperegtek előttem a közösen töltött máltai napok. Az önfeledt randevúink, a heves csókjaink, a szenvedélyes éjszakáink. Egyszerűen megszólalni sem tudtam, konkrétan sokkot kaptam. Nem voltam sem dühös, sem csalódott, nem éreztem fájdalmat sem – egyszerűen csak valami jeges üresség kongott bennem.
- Mondj valamit – hallottam valahonnét a távolból a hangját. - Én... sajnálom. Én... szeretlek... Kérlek... hadd öleljelek meg!

A kegyetlen valóság

Mellém lépett, felhúzott a székről és szorosan átkarolt. Ekkor kezdtem el némán könnyezni. Átültünk a kanapéra és ő

- Egyikünk sem akarta, de nálunk ez nem számít. Szinte gyerekek voltunk még. Nem szeretjük egymást, de összeköt minket a kultúránk, a vallásunk és a szüleink akarata.

Képtelen voltam bármit is szólni. Némán, könnyektől ázó arccal, a kanapén aludtam el – a karjaiban. Másnap reggel kivittem a reptérre. Nem maradtunk semmiben.
Néhány óra múlva kaptam tőle egy sms-t: „Szeretlek. Nem akarlak elveszíteni." Majd néhány nap múlva egy újabbat: „Jövő héten szerdán érkezem a hatórási géppel. Kérlek, gyere el értem. Beszéljük meg."

Bolond vagyok? Lehet... de kimentem elé. Amikor megláttam, akkorát dobbant a szívem, hogy szinte belefájdult a mellkasom. Láttam, hogy ő is izgatott. Hazaérve egy percig csak álltunk egymással szemben az előszobában, majd hevesen megcsókoltuk egymást... nem volt megállás.
Az ágyban fekve, egymáshoz bújva a csillagokat bámultuk az ablakon át, és végre feltettem a kérdést, ami hetek óta nyomasztott:
- Mi lesz velünk?
Nagyot sóhajtott és felült. Én is felültem. A sötétben próbáltuk kémlelni egymás arcát.
- Szeretlek. Nem akarok lemondani rólad! – mondta és megsimogatta az arcomat. - De nem válhatok el tőle sem.

A feleségével nagyon ritkán találkozik, csak akkor, ha Szaúd-Arábiába megy, nagyjából havonta-kéthavonta. Egyébként Máltán él. Kiköltözhetnék Máltára és élhetnénk ott - együtt. Ott van a testvérem, munkát is találnék, de ha nem akarok dolgozni, az sem gond. Sőt akár Budapesten is berendezhetnénk a közös életünket, csak neki innen nehezebb dolgoznia, és sokat kellene Máltára utazni – kevesebbet lehetnénk együtt.
A szavait hallgatva úgy éreztem, szétrobban a fejem. Egyrészt felcsillant a remény, hogy mégis van jövőnk, másrészt ez a jövő egyáltalán nem olyan volt, amilyenre én vágytam.
- Szeretlek. Szükségem van rád – ismételte.
- Én is szeretlek, de nem akarok szerető lenni – szakadt ki belőlem, és még magamat is megleptem, hogy ilyen kendőzetlenül kimondtam azt, amire még gondolni sem akartam.

Ismét megfordult velem a szoba. Próbáltam felidézni, mit tudok a muszlim házasságokról... Igazából csak azt, amit mindenki: a muzulmán férfiaknak négy felségük is lehet. Erre a gondolatra ezernyi kérdés cikázott át a fejemen.
Elvehet egy muszlim férfi egy keresztény nőt? Vagy át kellene térnem? És hol venne el? Az anyakönyvvezetőnél? Egy mecsetben? Hivatalos ez egyáltalán Magyarországon? Törvényes ez egyáltalán Magyarországon? Lehet a férjemnek két felesége? Akarom, hogy a férjemnek legyen egy másik felesége? Vagy egy harmadik, egy negyedik? El kellene utána utaznom Szaúd-Arábiába, hogy találkozzam a másik feleséggel és a családjával?
- Nem tudom – kiáltottam fel hangosan, bár inkább a bennem dúló kérdésekre feleltem, mintsem az ő felvetésére adtam bármilyen választ. - Nem tudom... - ismételtem halkan, és elmentem zuhanyozni.

Másnap egy tárgyalása volt a belvárosban, este pedig indult a gépe Máltára. Kérte, hogy menjek vele, mert most egy hétig a szigeten lesz. Keressünk egy otthont magunknak, legyünk együtt, de nekem túl sok minden kavargott a fejemben. Józanul kellett gondolkodnom, úgy hogy nem részegít meg a szerelmével, a csókjaival, az ígéreteivel.
- Hova mész Málta után? - kérdeztem tőle.
- Ha akarod, visszajövök hozzád...

Lehet-e helyesen dönteni?

Abban maradtunk, hogy ő nem keres engem, hagy egy kis időt nekem, és amikor úgy látom kitisztultak a fejemben a dolgok, akkor jelentkezem. Hosszan megcsókoltuk egymást, majd néztem ahogy beleolvad a terminál forgatagába.
Napokig őrlődtem azon, hogy mit tegyek. Érvek és ellenérvek cikáztak a fejemben:

Mit számít, ha a távolban van egy másik nő? Hol érdekel engem? Nem szereti, nem érinti, csak egy idejétmúlt hagyomány köti őket össze – súgta a kisördög az egyik vállamon.

De ki biztosít arról, hogy ez valóban így van? Hogy az a frigy tényleg csak papíron létezik? Vagy, hogy nem teszi meg veled is? Nem vesz-e el idővel egy harmadik nőt? - ellenkezett az angyalka a másik vállamon.

Úgy éreztem kettészakadok, de tudtam, hogy döntésre kell jutnom, mert ez így nem mehet tovább.

Öt nappal az elválásunk után végül rászántam magam, hogy írjak neki. Remegő kézzel vettem kezembe a telefont és elkezdtem beírni az üzenetet. Néztem a betűket, a szavakat, a mindent eldöntő mondatot. Aztán kitöröltem és a kanapéra hajítottam a készüléket. A kanapéra, ahol minden elromlott:
El kell mondanom neked valamit... Van egy feleségem Szaúd-Arábiában... - visszhangzott a fülemben az a bizonyos mondat.
Ha akarod visszajövök hozzád – hallottam ezt is újra.
- És, ha nem, akkor Szaúd-Arábiába mész? – suttogtam magam elé a kérdést, amit nem mertem feltenni neki a reptéren.

Könnyek lepték el a szemeimet, amikor újra felvettem a telefont. Megnyitottam az üzeneteket és többszöri próbálkozásra, de sikerült begépelnem: „Kérlek, ne keress, csak ha én lehetek az egyetlen az életedben"
Pár perc múlva pittyent a mobil, a szívem pedig megint hatalmasat dobbant. Az üzenetben csak ennyi állt: „Nem tehetem"

Azóta sok víz lefolyt a Dunán, évek teltek el és én senkit nem szerettem azóta sem úgy, ahogyan őt szerettem akkor. Hosszú és fájdalmas volt a felépülés ebből a szerelemből, és néha még ma is megkérdezem magamtól, vajon jól döntöttem-e?

A történet első részét itt olvashatod el.

Rebeka levele alapján a történetet Szépvölgyi Izabella jegyezte le.