A legtöbbünk életében akad egy olyan pillanat, amikor a végzet tálcán kínál egy sorsfordító találkozást, mi mégis hagyjuk kicsúszni a kezeink közül. Ez a titokzatos idegen egy életre beéghet az emlékezetünkbe.
A hétköznapi rohanásban néha csak pár pillanaton múlik, hogy valaki örökre az életünk része lesz-e, vagy csak egy fájó emlékké válik. Ez a titokzatos idegen örökre nyomot hagyhat a lelkünkben.
Forrás: 123rf.com
Egy reggel, amit nem tudok kitörölni a fejemből
Egy szokásos kedd reggel volt, semmi különös. Kipattantam az ágyból, összeszedtem magam, majd rohantam a vonathoz. Megvettem a kávémat és a pályaudvar menetrendje azt mutatta, hogy a vonatom öt perc múlva indul. Pontosan annyi idő, amennyi alatt az ember már nem akar rohanni, de azért még aggódik. Leültem az egyik padra a váróteremben, a telefonomat pörgettem, és tulajdonképpen nem figyeltem semmire. Aztán valaki leült mellém.
Félszemmel láttam: egyszerű kabátban volt, könyvet tartott a kezében, valami, aminek a borítóját azóta sem tudtam beazonosítani, hiába próbáltam visszaemlékezni.
Egyszer felnézett, én épp akkor pillantottam oda, összenéztünk, és mosolygott. Nem kihívóan, csak úgy, mint aki természetesnek tartja, hogy két idegen néha egymásra néz.
Mondtam valamit az időjárásról, ő válaszolt, én visszakérdeztem, ő nevetett. Olyan könnyen ment az egész, mintha ezer éve ismertük volna egymást. Nem volt benne semmi feszült „vadidegennel leállni beszélgetni” érzés. Csak egy egyszerű reggeli csevegés, ami mégis más volt, mint az összes többi.
A titokzatos idegen, akiről semmit nem tudtam meg
Nem tudom, hová tartott, azt sem, mivel foglalkozik, sőt még a nevét sem. De viszont, én sem mondtam magamról semmit. A titokzatos idegen maradt az, aminek az első pillanatban tűnt: egy arc a tömegben, egy hang, amit azóta nem hallottam, egy mosoly, amit nem tudok pontosan felidézni, de valahogy mégis ott van.
Tíz percig beszélgettünk, talán tizenkettőig. Aztán bejelentették a vonatodat, felálltam, összekaptam a táskámat, és azt mondtam, hogy mennem kell. Ő bólintott, majd elindultam. Visszanéztem egyszer az ajtóból, megint összetalálkozott a tekintetünk, újból összemosolyogtunk.
Felszálltam a vonatra, beültem az ablak mellé, és a vonat kigördült az állomásról. Odakint szürke reggeli fény, és az a furcsa, alig megfogható érzés, hogy most valamit elszalasztottam.
Amit az ember akkor még nem tud
A következő napokban néha eszembe jutott. Nem megszállottan, nem úgy, ahogy egy szakítás után szoktunk visszagondolni valamire. Csak felbukkant, aztán eltűnt. Mint egy dal, aminek csak a refrénjét ismered, de nem tudod a címét.
Aztán hetekkel később, egy teljesen más helyzetben – azt hiszem, épp vártam valakire egy kávézóban –, hirtelen megint ott volt a fejemben az a reggel.
A váróterem, a könyv, a mosoly. És akkor jött az a kérdés, ami azóta sem hagyott teljesen békén: mi lett volna, ha nem állok fel azonnal, ha tovább beszélgetünk még? Mi lett volna ha….?
Valószínűleg semmi különös. Talán beszélgettünk volna még egy picit, aztán ő is elment volna valahová. Ő jobbra, én balra. De azért ott van a de.
Miért kísért az, ami meg sem történt?
Ez az, amit nehéz megmagyarázni. Nem egy tragédia, nem egy nagy szerelmi történet vége. Csak egy rövid reggeli találkozás, ami annyi ideig tartott, amíg a kávém kihűlt. Mégis időnként visszajön. Sokáig azt hittem, azért, mert valamit elrontottam. Hogy bátrabbnak kellett volna lennem, lazábbnak, spontánabbnak. Hogy az ilyen pillanatokban az okos ember nem áll fel és rohan a vonata után. De aztán rájöttem, hogy nem erről van szó.
Az elszalasztott pillanatok azért tűnnek olyan tökéletesnek, mert soha nem kell szembenézni azzal, ami utána következett volna. Mégis ott marad a kérdés, mint egy könyvjelző egy soha be nem fejezett regényben.
Ami ebből marad és ami valójában a tiéd
Valamit mégis tanultam abból a reggeli pályaudvari jelenetből, csak nem azt, amit először gondoltam. Nem azt, hogy ezentúl minden ismeretlennek oda kell adnom a számomat. Hanem azt, hogy bizonyos pillanatok azért maradnak meg, mert valami igazat mutatnak meg rólad.
Abban a váróteremben egy ismeretlen ember egyszerűen, erőltetés nélkül jelen volt. Mosolygott, beszélgetett, nem görgetett telefont, nem játszott szerepet.
Én meg felálltam és elrohantam a vonatom után, mert ez volt az alapállapotom: mindig van valami fontosabb, valami sürgetőbb, valami, ami miatt nem érhet rá az ember.
Ez volt az igazi felismerés. Nem a másik ember hiánya, hanem az, hogy én milyen ritkán vagyok így jelen. Azóta próbálok ezen változtatni. Nem minden sikerül, de néha igen. Leteszem a telefont a váróteremben, felnézek és ha valaki mosolyog, visszamosolygok. Nem azért, mert minden találkozásból nagy történet lesz, hanem mert néha elég csak ott lenni abban a tíz percben.
A titokzatos idegen valószínűleg nem emlékszik rám. De én emlékszem arra, hogy mit mutatott meg. És ez, utólag, megér egy elszalasztott vonatot.
Nyitókép: 123rf.com
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
