Már az anyaméhben eldőlt, hogy boldogtalan lesz a gyerekkorom

Kislány voltam, amikor elkezdődött. Nem! Talán korábban, mikor még meg sem születtem. Édesanyám és édesapám házassága... nos, nem volt túl szerencsés. Ott volt egy nő, aki a végtelenségig rajongott a férjéért, viszont a férfi valójában sosem volt szerelmes. Egy mérgező kapcsolat volt, melytől a nőt mindenki óva intette, de nem hallgatott senkire. Ez volt az én anyukám.

A párkapcsolatuk és későbbi házasságuk olyannyira károsan hatott rá, hogy teljesen elvesztette önmagát. Így, felnőtt fejjel, már látom ennek a hozadékát, és azt is, hogy ez mit művelt vele.

Az én történetem valahol itt kezdődött - az anyaméhben. Az anyám azt a gondolatot táplálta, hogy ő nem szerethető és fájdalmát már akkor is hordoztam, amikor megszülettem.

Ugrunk az időben. Emlékszem, amikor kisiskolás voltam, mindig hosszú copfokra vágytam. Vágytam arra, hogy képzelt hajkoronámat kifésüljem, befonjam vagy hullámokkal díszíthessem. Ez egészen a húszas éveimig csak egy vágy volt, ugyanis sosem lehetett lányos frizurám: apám akaratára anyám mindig fiúsra vágta a hajam. Rengetegen csúfoltak. "Hol a hajad?Miért nézel ki úgy, mint egy fiú?" Az iskolában folyvást tűrtem, s miközben az ágyamban sírtam, arról álmodoztam, hogy egy nap én döntök majd az életemről.

A tinédzser éveimben bő ruhákba menekültem és nem tudtam mit kezdeni a testemmel. Nyilván, láttam a testem változását, de nem mertem megmutatni, mert féltem mások véleményétől. Kezdtem besokallni a bántásoktól és azt éreztem, hogy a lelkem nem bír el több fájdalmat. Nem vágytam arra, hogy kitűnjek a tömegből, s észre vegyenek. Önmagam akartam lenni, de fogalmam sem volt, hogyan vezet az út saját magam megismeréséhez. Az óriás pulóverek alatt a kilók is megugrottak, ami növelte az önutálatom. Egy idő után minden ruhámat kihíztam.

Nem volt kérdés, hogy tovább fogok tanulni, mert ebben láttam az egyetlen lehetőséget arra, hogy kiszabaduljak mérgező rabságomból. Ősszel felkerültem Budapestre, ahol béreltem egy szobát és az iskola mellett diákmunkát vállaltam. Nehéz volt az első félév. Tanultam, dolgoztam, ráadásul próbáltam magammal kezdeni valamit. Piszkosul nagy szerencsém volt a lakótársammal. Ő nagyon más mentalitású volt, mint az akkori önmagam. Olyan nő volt, amilyen mindig is akartam lenni. Mondanám, hogy az ő segítsége változtatta meg az életem, de valójában én akartam változni. Segített és megmutatta, hogyan tudom jobban megszeretni magam.

Vettem egy füzetet, amibe minden nap le kellett írnom öt olyan dolgot, amit szeretek magamon. A legelején két órát töltöttem meredten az üres lap előtt, mert nem jutott eszembe semmi. Nem ment. Végül az első leírt gondolat az volt, amikor az egyik barátnőm megjegyezte, hogy milyen hosszú a szempillám. Segített, hogy észrevegyek apróságokat is, hiszen azelőtt sosem vettem észre, hogy önmagában milyen szép és hosszú.

Kaptam tőle egy könyvcsomagot, amiben önfejlesztő könyvek voltak. Az olvasás végtelenül távol állt tőlem, de mivel Janka azt mondta, hogy ez kell nekem, ezért megadtam neki az esélyt. Mit ne mondjak, beszippantott és azóta notórius olvasó vagyok.

Egykor utáltam a tükörbe nézni, mert úgy éreztem, hogy nem érdemlem meg a szeretetet. Ma, felnőtt fejjel büszke vagyok arra, akit látok. Szomorú, rövid hajú, telt énemből egy vállig érő hajú, boldogabb nő lett belőlem, akiben van bátorság színesen öltözni és vállalni tökéletlen alakját. Messze még a lófarok, de tudom, hogy gyermeki vágyam egy napon biztosan teljesül.

Nyitókép: Shutterstock