Megtanultam, hogy akkor vagyok szerethető, ha alárendelem magamat másoknak

Vajon tudatában vagyunk annak, hogy csecsemőként milyen kötődés alakult ki az édesanyánk és köztünk? Pici babaként abszolút rá voltunk utalva a körülöttünk lévő felnőttekre. Anyukám azt mesélte, hogy amikor megszülettem és szeretett volna pihenni a kórházban, egyszerűen nem tudott. A nővér folyton hívta őt, hogy jöjjön, mert elviselhetetlenül sírok. És ez volt a jellemző később is. Amikor nem éreztem az anyukám jelenlétét a közelemben, akkor folyton csak sírtam, és rajta kívül más nem tudott megnyugtatni.

Nagyon fontos, hogy már gyermekként kialakuljon a biztonságos kötődés bennünk, és tudjuk, hogy van valaki, aki megnyugtat, és nem kell aggódnunk. A biztonságosan kötődő személy olyan kapcsolatban érzi jól magát, ahol partnerként működhet, és emiatt arra törekszik, hogy értékes, játszmáktól mentes párkapcsolatot alakítson ki.

Természetesen ez idő alatt én is formálódtam, és az élet rám rakott mindenféle terhet, amit egy ideje gyűjtögetek a kis hátizsákomban. Természetesen én is meg akartam felelni a szüleimnek, és a legtöbb dolgot úgy csináltam, ahogy ők kérték. Néha akkor sem engedtem a kíváncsiságomnak, amikor szerettem volna - lévén, jobb a békesség. Például nem másztam fel egy mászókára, mert anyukám féltett, így ezek az élmények, amiket meg akartam tapasztalni a játszótéren, sosem jöttek el. De így volt ez mással kapcsolatban is.

Ahogy egyre csepredtem, megtanultam elnyomni magamban a saját vágyaimat, csak hogy megfeleljek a szüleimnek, s ők nyugodtak legyenek. Aztán ez a kör egyre csak bővült: jött az iskola, a tanárok, akiknek meg kellett felelni. Aztán jött a nagybetűs élet, és a munkahelyemen is hasonló érzelmek vannak bennem. A békesség miatt hajlamos vagyok a saját igényeimről lemondani.

Megtanultam azt, hogy akkor vagyok szerethető, ha nem feszegetem a határokat, és alárendelem magamat mások igényeinek. Igaz ez a párkapcsolatra is. A megfelelési kényszer erőteljesen munkálkodik bennem, szeretnék mindenki kedvében járni, így a pároméban is. Lesem minden kívánságát, de persze ilyenkor az embert magával sodorják az érzelmek is. A saját igényeimet nem tartom annyira fontosnak, azt szeretném, hogy mások elégedettek legyenek.

Ha vissza kellene vezetni ezt az egészet a gyerekkorra, akkor arra a megállapításra jutok, hogy felnőttként tökéletesen hozom az akkor megtanult példát, tehát úgy szeretek, ahogy azt korábban elsajátítottam. Felnőttként már nehéz változtatni az akkor belénk rögzült mintákon, de nem lehetetlen! Ha van bennünk akarat és elhatározás, akkor még tudunk formálni azokon.

Leila történetét Szabó Andrea jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock