Sötétedés után úgy döntök, hogy meglátogatom a nagyapámat. Biztosan jólesik majd neki a társaságom.
60 év házasság rengeteg idő. Azt feldolgozni, hogy valaki, aki ennyi időn keresztül az életed része volt, hirtelen nincs, az nagyon nehéz lehet. Csak sejtem, mennyire rossz, de valójában elképzelni sem tudom. A nagymamám és a nagypapám nagyon sok mindent megéltek együtt. Nehézségeket, amik hol az egyiküket érintették, alkalmanként pedig mindkettejüket. Kezdetben nem volt egyszerű életük, még összecsiszolódni sem volt idejük, mikor jött a következő megpróbáltatás, amivel szembe kellett nézniük.
Melegen kell felöltözzek, mert odakint fagyos az idő. Kilépek a házból. Az utcai világítás közben már életre kelt, kövér hópelyhek hullanak az égből, a havas táj meseszerűen hat. Ropog a friss hó a lábaim alatt. Amikor felkapcsolom a kinti világítást, mintha fénybe burkolózna minden. A kapuig sétálok, és a távolban meglátom a nagyapámat. Éppen felénk tart. Lassú léptei nehézkesen hatnak, de az arca felderül, amint észrevesz. Felém int. Az utca teljesen kihalt, a friss hó teljesen ellepte az aszfaltot, most minden olyan csendes. Sehol egy lélek. Nagyapám felé sietek, szeretnék neki segíteni, hiszen az állandó havazás és a vastag hóréteg megnehezíti a mozgást.
Karon fogom, de ő inkább sétálni szeretne, így hát engedek a kérésének. Hazafelé kísérem. Nem akarom, hogy késő éjszaka egyedül menjen haza, emiatt úgy döntök, hogy vele tartok, hogy az estét vele töltsem.
A magány nagy úr. Érzem, hogy szüksége van a biztató szavakra, a segítségre. Mióta a mama elment, a napjai nagy részét egyedül tölti. Hiába megyünk át hozzá, az nem ugyanaz, hiszen nekünk is kevés az időnk.
Megérkezünk. Kinyitom a kapuajtót, és előre engedem nagyapámat. Azon gondolkodom, hol van az a sok barát, ismerős, akiktől egykor hangos volt az utca, a ház. Vajon ők miért hagyták magára a nagyapámat? Mivel már a kilencvenhez közelít, így számára nehéz a mozgás. Amíg ezen gondolkodom, ő közben bemegy a házba. Követem őt a nappaliba, főzök egy jó meleg teát, majd a kandalló elé kuporodom. Nagyapám a kis nyugágyába ül.
A mamáról kérdezgetem. Jókat nevetgélünk közben, mivel csupa vicces történetet mesél. Már az összeset kívülről fújom, így túl nagy meglepetés nem érhet, de mégis, mindig szívesen hallgatom a közös történeteiket. Miközben hallgatom nagyapámat, hangja ismét megtelik élettel. A szoba a tűz és az est kékes fényébe burkolózik. Már egyáltalán nem az a rekedtes hang fogad, mint, amikor odakint beszélgettünk.
Lágyan, nagyapásan cseng a hangja, és amikor szóba kerül a mamám, felderül és élettel telik meg a szoba, mintha a mama megint ott lenne.
Nagyapám szinte érzi a jelenlétét a szobában. A kandalló tüze is mintha erőteljesebben törne fel, és nagyapám pedig egy pontot figyel. Teljesen beleereszkedik a mondandójába, hagyja, hogy magával sodorja a történet, az érzések. A magány így tör a felszínre.
Nyitókép: Shutterstock
Te is a nagyszüleid mellett álltál, amikor egyikőjük elveszítette a társát?
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
